Akár a bejáratott szót is használhattam volna a címben, hiszen többször is megfordultam számos településen. Ismertem az oda vezető utakat, ösvényeket. Szerettem gyalogosan járni, menet közben bőven volt időm töprengésre, elmélkedésre. Meditálásra. Igazi léleksimogató, terápiás túrák voltak ezek, melyek később meghatározóak lettek újságírói pályám alakulásában. A javamra váltak. Megtapasztalhattam a terepmunka ábécéjét, hogyan lehet úgy közeledni az emberekhez, hogy azok megnyíljanak, megnyerni bizalmukat, mert az idők során másféle „faggatózókból” is kijutott számukra. Falujárást kedvelő emberként jöttem rá arra, miként lehet a beszéd fonalát úgy „gombolyítani”, hogy a kétely legkisebb gyanúja se merüljön fel. Mivelhogy e régióból származom, ismerem emberei gondolatainak kulcsrajárását. Így hát nem került különösebb erőfeszítésbe megértetni magam a vidék emberével úgy, hogy én is megértsem őket. Sokféle emberrel volt alkalmam megismerkedni, az okoskodó, hetykélkedőtől, tudálékostól el egészen a megfontolt egyéniségekig.

Ma is többnyire járásukból is megismerszenek: a nagyokat lépő (mintha hegyre menne) gyimesi, a lazább léptű udvarhelyszéki, a tempósan menő gyergyói, a mindig sietős, igyekvő lépésű csíki.
Róluk szépen táplált emlékeimet az idő rostálgatja gyér szövésű szitáján, vagy olyannyira elburjánzottak, feledésbe merültek, hogy már hagyom semmibe veszni őket. 
A gyűjtőmunka szépséges élményei – akár tárgyhoz kötődjenek, akár szellemiekhez fűződjenek – feledhetetlenek.
Így vagyok a csíkrákosi, 1773-ban épült kapuval is, mely a Csíki-medence székelykapu-típusának jellegzetes darabja. Még akkor is, ha az eltelt évszázadok során javítgatták, ráklábait kicserélték, zsindelyeit felújították, ki tudja, hányadszor. A kontyfáján tisztán kiolvashatók voltak a vésett betűk: ANNO – 17-NV-AT-73. Bámultam, mint a szólásbeli borjú, na, nem az új kaput, hanem a régit.
Ahhoz, hogy még érdekesebb legyen, s emlékezetes is maradjon a felfedezés, abban az évben (1979) a falu híres szülötte, Sárosi Bálint, magyar népzenekutatóval és gyűjtővel is találkozhattam, aki éppenséggel népi hangszerek után kutakodott szülőfalujában…
A csíki kovácsmesterségről szóló kis tanulmányomat meg sem írtam/írhattam volna (megjelent az ALUTA szakfolyóiratban, 1976– 77), ha előzetesen nem találkozom két nagyszerű kovácsmesterrel, a gyimesi Molnár Jánossal és a kászonfeltízi Sztojka Istvánnal, hiszen ebben fejtegetem a vasverés és a tánc közötti összefüggést. A lényege az, hogy a vas nagysága és formája többféle ráverési ritmikát alakított ki, melyek a különböző tánctípusokkal (franciás, németes, angolos stb.) hozhatók összefüggésbe.
A népi kismesterségek, már akkoriban is érdekeltek, próbáltam kevésbé ismert adatokkal tágítani ezt a témakört. Akár úgy is, hogy felkerestem a még élő mesterembereket, s a még meglévő, az általuk megőrzésre felajánlott szerszámkészletüket beszállíthattuk a múzeumba.
Akkor még nem gondoltam, hogy jóval később, újságíróként, A kismesterségek alkonya címet viselő kötetem tematikáját alapozom meg, már idejekorán. Még előtte a Csíki néprajzi gyűjtések című könyvecskémnek egyik fejezete néhány ilyen, már feledésbe menő kismesterség bemutatását is tartalmazza. Épp akkor jelent meg (1995-ben), amikor sokakat már a régmúlt mesterségekre alapozó magánosítás foglalkoztatott. Igen időszerűnek tűnt ennek felelevenítése…
Annak emléke sem halványul bennem, amikor először szembesülhettem a székelydályai templom mennyezeti festményével, s hogy még emlékezetesebbé tegyem, már akkor, melegében írtam a verset, mely „áthallása” miatt nem jelenhetett meg. Íme: „A dályai török vezeklése: itt kell bújdokolnom / indák közé bújnom / sötét zöld félelem / kúszik föl testemen / talán már holnaptól leteszem turbánom / s magam úgy mulatom / freskónyi világban / ha tudná ezt Allah / bizton kitagadna / mert nyelvét felejté / zászlót is valahol / megkeresztelkedett / disznóhúst is evett / nem hallgat bejekre / csak józan eszére / a dályai török.” 1980-at írtunk akkor.
A végére hagytam azt a véletlenszerű felfedezést, mely alcsíki bolyongásaim során Csíkverebesen szerencséltetett. Ez pedig nem más, mint az egyik legritkább balladatípus A gazdag asszony anyja újabb változata, A törökké lett leány balladája (szám szerint a 11., lásd Albert Ernő Édesanyám sok szép szava című balladagyűjteményben). Erre fölöttébb büszke vagyok.