Aztán minden úgy zajlott, ahogy egy tisztes családban szokott. A gyermek gondok nélkül cseperedett, ám főleg nagyapái mellett töltötte idejét, és szívta magába mindazt, ami aztán egész életét meghatározta. A Nyíres szélén, a Köves-patak mellett lévő birtokon Balázs-ági nagyapja méhészkedett is, a táj, a benne élők (emberek, növények, madarak, állatok) bűvölete nem hagyta érintetlen a fogékony lelket. Életre tarisznyálta fel a nagyszülői – nemegyszer szigorral is átszőtt – szeretet. A közösségért tevésben pedig mezőgazdász édesapja volt a példakép. Sorsa alakulásának óvó őrzését édesanyjának köszönheti. 
Gyermekként is mindig szívesen rajzolgatott, de amikor hazatért szülőfalujába a kitűnő festőművész és pedagógus Sövér Elek, minden eldőlt. Mert bár nagyon szerette a zenét is – igazi zenetanára csak egy évig volt Tatár Csaba személyében –, végleg a rajzolás mellett kötött ki, s rajztanára biztatására került a marosvásárhelyi művészeti iskolába. A középiskolai tanulmányok után kilencszer próbálkozott sikertelenül a különböző festőfőiskolákon. Csupán környezetének biztatása, családjának támogatása erősítette abban, hogy értelme van a rajzolásnak, festésnek. Nem titok, hogy Sövér Elek, majd Márton Árpád a mai napig erőt adó hatással, mint jó nagytestvér, ott állt/áll mögötte. Ez a 70 évből több mint 60 esztendőt jelent.

Aztán Balázs József hazatért. Akkor még eszébe se jutott a tanárkodás, ám egyszer Buzás András festőművészt kellett helyettesítse, ez pedig sorsát is meghatározó eredménnyel járt. Nagyon megszerette a gyermekeket, az oktatást, ami egész életében arra ösztönözte, hogy segítse a szárnybontogatást, sokszor talán a maga munkásságának kárára is, hiszen kevesebbet alkothatott, mint szerette volna. (1981-től eddig, munkáiból 24 egyéni kiállítás nyílt Erdélyben, Magyarországon és Angliában). Életéből két esztendőt sajnál, s ha újraszülethetne, kihagyná e két évet: 1990-ben ugyanis belegabalyodott a helyi politikába is, a kijózanodás 1992-ben aztán megtörtént. Utána még volt egyháztanácsos, s a helyi önkormányzatban is szerepet vállalt függetlenként egy választási ciklusban, de immár csak azon a területen, amihez értett. Ekkor készülhetett el a Kiss Levente alkotta István pap-szobor, ft. Vakaria Béla plébánossága idején. (A támogatók névsorából sajnálatosan hiányzik a nagyközségben gyűjtést szervező és a szoborállítást irányító plébános neve). 

Ismeretekből is alaposan felkészült. Nagy Istvántól Márton Ferencen és Nagy Imrén át a székely festők nagy csodálója, s a sors ráadásul azzal is megajándékozta, hogy Sövér Elek, Márton Árpád és Gaál András közelében is lehetett, hogy Páll Lajost testközelből tisztelhesse, s fejet hajthasson Kusztos Endre munkássága előtt. E nagyoktól jó érzékkel „leste el” a legfontosabbakat, ebben pedig kivételes rajztudása is sokban segítette. Nem kölcsönöz tőlük, mégis rokon velük. Büszke mindenkire, aki székelyföldi alkotó, különösen a szülőfalujában világra jött képzőművészekre.
Balázs József tudatosan őrzi mindazt, ami gyermekkorában megérintette. Beszéde se Marosvásárhelyen, se Kolozsváron nem veszítette el sajátos alfalvi vonásait. Munkái pedig olyan vallomások, amelyek akkor is őrzik hitvallását az eleihez való hűségről, elveiről, ha korszerű megközelítésben tárja elénk. Számára az elvontabb ábrázolás elsősorban a szabadságot jelenti, ahol nem kell bizonyos kötöttségeknek megfelelni, játszhat a színekkel és a formákkal, ellenben arra mindig ügyel, hogy ne egy találó címért szülessen az alkotás.

Erről így vall: 
– Az a helyzet, hogy az elvont kompozíció nagy szabadságot ad. Elvont kompozíciót élvezet festeni. Mindenre van lehetőség. Nem kell tartsd magad a perspektíva törvényeihez, nem számítanak az arányok, az arányokat gyermeki módon tudod változtatni. Ami fontosabb, azt felnagyítod, ami kevésbé fontos, azt elhagyod. Annyit festesz meg a mondanivalóból, amennyi pontosan elég ahhoz, hogy megértesse magát. De sohasem tudtam olyan absztrakt képet festeni, hogy a képet magyarázni kelljen. Én a kompozícióba mindig beszúrok valami konkrétumot, mert nem a címmel próbálom rávezetni a nézőt arra, hogy mit akarok mondani, hanem úgy festem meg, hogy a kép árulja el, hogy miről akar beszélni az a festmény. Egyszer valahol olvastam, hogy az agy milyen érdekesen működik, azaz nem a szem, hanem az agy lát. Például egy embert felismersz 30 év távlatából is, bár az az arc már teljesen más, ám abban vannak részletek, amik a régiek. Egy tekintet, vagy mit tudom én, egy valamilyen forma, és arról az agy visszaépíti a régi arcot. Akkor azt mondtam, hogy az absztrakt képbe is csak annyit kell betenni, amiből aztán az emberi agy kiépíti az egészet. Önarcképem is van ilyen, amelyikben csak úgy a fél arcom van benne, egy-egy jellemző karakterjegy, ami az enyém stb., avagy egy csűrnek, egy tájképnek a részlete, és ezekből raktam össze. Talán a címerekkel való foglalkozás hatása ez. Mikor kezdtem tanulmányozni a címereket, akkor láttam, hogy mennyi üzenet van bennük. 

Egy-két jelkép is milyen üzeneteket, sőt adatokat hordozhat, milyen történelmi háttere van egy-egy jelképnek, vagy egy színnek. Akkor azt mondtam, hogyha a címer ennyi mondanivalót tud magán hordozni anélkül, hogy perspektíva lenne benne, esetleg tájkép, akkor egy dekoratív kompozíció is legyen olyan tartalommal feltöltve, mint egy címer. Tehát az én absztrakt festményeim soha nem akarnak csak színkompozíciók lenni, úgy l’art pour l’art értelemben véve. Mindig a tartalom határozza meg azt, hogy a cím mi legyen.

Egyszer egy ilyen művét meglátva temesvári grafikus barátja arra biztatta, hogy hagyja a vallásos témákat, táj- és arcképfestést, s mozduljon e mai divattal lépést tartó alkotói lehetőségek felé.
Csakhogy az, aki a szőttes szoknya színeit üzenetnek is szánja, aligha tér le eddigi útjáról. Ezen az úton pedig meghatározó szerep jut az arcképfestésnek is. Teljesen mindegy, hogy milyen technikát alkalmaz, arcképeiről szinte kiáltva üzen az a tisztelet és szeretet, amit az általa oly nagyra becsültekről vászonra, kartonra, fára, papírra ment. Szénnel, tussal, krétával, olajjal… sőt, akkor is, ha linóleum-, illetve fametszet levonata őrzi majd a kiválasztottat.

E színskála, árnyalataival egyetemben, a festő boldogságának is a forrása. Egy debreceni interjúban elhangzottakra így emlékezik:
– Azt kérdezték tőlem, hogy mikor érzem magamat a legboldogabbnak. Vagy boldognak. Valahogy így kérdezték. Ezen kellett elgondolkozzak. Az jutott eszembe, hogy én akkor érzem tényleg olyan boldognak és olyan feltétel nélküli boldognak, amikor a nemzetemet táncolni és mulatni látom népviseletben. Akkor úgy érzem, hogy ez valami olyan igazság, olyan érték, amiben nem fogok csalódni. Mert az ember lehet boldog. Szerelemtől, mit tudom én, minden mástól, de abban benne van mindig a csalódás lehetősége. De az, amikor táncolni láttam, vagy látom, vagy a közepében vagyok egy ilyen nagy ünnepnek, amikor a lányok rokolyákban, a fiúk harisnyában ropják, az a legfelemelőbb érzés. Akkor elképzeltem, hogy ha festményeimet kirakom egy kiállításon, és azt a hangulatot sugallják, sugározzák, mint egy ilyen nemzeti viseletbe öltözött ünneplő közösség, hát akkor az már önmagában megérte valakinek, hogy bejöjjön a kiállításra. A lényeg: azon festményeim között érzem igazán jól magamat, amelyeket ilyen színekben festettem.

Könnyű neki e világba beleélnie magát, hiszen a földtől soha nem szakadt el, mindig gazdálkodott is. A ló szent állat a számára, ahogy szent fa a nyír, amit sajnálatára gyomfának tartanak ma már azok, akiknek ősei még templomnak érezték a Nyírest, ahogy a festő nemcsak gyermekkorában, de ma is. Ott van igazán elemében. A lovat társnak tekinti, s őszintén megsüvegeli azokat, akik lovat tudnak rajzolni, festeni, mintázni. Ez a képességük számára mesterjegy, mivel gyermekkorától ott él benne e csodálatos társ minden mozdulata, ahogy reagálásai is: szóra, zajra, illetve az is, amit mindez a ló izmainak játékában, viselkedésében kivált.

Egy dolog ellenben minden más mai festőtől megkülönbözteti. Ez a Mária-imádat. Hogy mi minden szorul ebbe az egy szóba, arra nehéz választ adni. Pedig számos festménye meg is fogalmazza a kimondhatatlant. A minden pünkösdi zarándoklatai, amelyek alkalmával évről évre közel kétszázan társulnak az általa vezetett csoporthoz, a vezérkereszthez, olyan delejjel bírnak, amiről valóban csak képpel, a szerinte is ezer szót pótló képpel lehet válaszolni. Számára ez a téma kimeríthetetlen.