Bogotá, ha nem is vonzó, de jellegzetes – írtam. A megállapítás két esetben nem helytálló. Az első kivétel a város összképe madártávlatból. Mert nemcsak magasan fekszik, hanem még magasabb hegyek veszik körül, melyek egyrészt hozzájárulnak sajátos képéhez, másrészt, lehetővé teszik, hogy szinte a levegőből is pillantást vessünk rá. A föléje magasodó Monserrate-hegyre az 1955-ben, főként turistáknak épült drótkötélpályás felvonón juthatnunk, amelynek egyetlen szerepe, hogy onnan fentről csodálhassuk meg a városra nyíló panorámát. Persze hasonló élményem többször is volt Dél-Amerikában meg Ázsiában, sőt, kisebb léptékű öreg kontinensünkön is, de mindig az a legfontosabb, amelyikről épp mesélek.
A másik kivétel a főváros La Can­delaria nevet viselő óvárosa, mely megőrizte 16 századi épületei jelentős részét, de sem különösebb hangulata nincs, sem jellegzetes arculatot nem fedeztem fel benne járva. Szép, mert szépek a fehér és bordó, meg pasztell épületei, koloniális erkélyeivel, kovácsoltvas rácsaival, kőlapokkal kirakott utcáival, de alapjában jellegtelen. A hatalmas központi Bolivar tér sivár, a katedrálisa viszonylag új (1803–1827 között épült) és egyszerű, de nemzeti emlékműnek minősül. Valószínűleg mert egy régi, háromszor lerombolt és újra felépített helyére emelték. Annál érdekesebbek a múzeumai, melyekből rengeteg, mintegy hatvan. A múzeumok minden hónap utolsó vasárnapján ingyenesen látogathatók, és ilyenkor nagy tömegre kell számítani, olvastam valahol. Azt nem tisztázta az írás, hogy vajon a helyiek vagy a turisták rohamozzák meg őket. Ezek közül mi kettőt látogattunk meg.

Az 1939-ben megnyitott Aranymúzeum szinte egyedülálló a maga nemében, hisz az 55 ezer aranytárgyból álló gyűjtemény a Kolumbusz előtti időkből való és rengeteg információt ad arról a korról, az őslakosok kultúrájáról. Arról nem beszélve, hogy szépek is. Itt van az igazi El Dorado. A másik meglátogatott intézmény a Botero Múzeum volt, amely nemcsak a művész 123 saját művét, hanem az élete folyamán összegyűjtött 85 kiváló más (Dalí, Chagall stb.) műalkotást is magában foglal. Ha belegondolunk, hogy ez Dél-Amerika egyik legjelentősebb gyűjteménye – Buenos Aires, Caracas és Sao Paulo képtárai mellett –, akkor érdekes kérdéseket vet fel a művész anyagi hátterével kapcsolatban.
Az alig egy hónapja elhunyt, önmagát „a legkolumbiaibb kolumbiai festőnek” aposztrofáló Fernando Botero (1932–2023) korunk egyik legismertebb latin-amerikai művésze. Gondolatai, vé­leménye az alkotás lényegéről nagyon szimpatikusak. Szerinte a kortárs művészet az extravaganciák vetélkedése arról, ki találhatja ki a legjobb trükköt, de ez olyan, mint a vicc, elsőre nevetsz, még másodszor is, de aztán már tudod, és nem érdekel. Ő mást szeretne, „a művészetnek oázisnak, menedékhelynek kell lennie az élet keménységével szemben”. Legfontosabb alkotói elve, hogy a művészetet meg kell értenie mindenkinek. Szép művészi ideológiájának gyakorlati megvalósítását azonban nem igazán szeretem. Húsos, túlméretezett, néha szinte gyerekesen megfestett alakjai nekem nem tetszenek. Elismerem, hogy stílusa összetéveszthetetlen, felismerhető, de nem kedvelem. Illetve ami magára vonta a figyelmem, azok nem a híres művei: egy-két virágcsendélet meg egy különleges, kismadarat ábrázoló hatalmas képe maradt a lelkemben. Jó magányt sugároz.