A Hargita, Kovászna és Maros megyék együttműködésében megvalósuló, az évek során mind népszerűbbé, rangosabbá váló grafikai verseny nemcsak számunkra teremt kétévente kivételes alkalmat rálátni a kortárs grafika nemzetközi szcénájára, hanem világszinten is számontartott, fontos szakmai rendezvénnyé vált, ami itteni viszonylatban, előzmény nélküli jelenség.

A biennálé törzsanyagát az előző kiadáshoz hasonlóan két helyszínen, két részre tagoltan mutatják be a szervezők: Csíkszeredában, a Csíki Székely Múzeumban, illetve Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központban. 

A kortárs grafikai tendenciák bemutatására vállalkozó biennálé egyszerre ad szabad teret a tradicionális és a megújulás szándékával kísérletező grafikai eljárásoknak. 
Az aktuális kiállítás mindig túlmutat önmagán, a korábbi kiadások tükrében válik igazán artikulálhatóvá. Ily módon a hagyományos és digitális, valamint a kísérleti grafikai eljárások egyensúlya látszik kirajzolódni. Ahogyan a tradicionális technikák széles skálájával találkozunk, a digitális és kísérleti eljárásoknak is a legkülönfélébb változatait láthatjuk.

A témák tekintetében is nagy utat járhatunk be, és bár ebben a sokféleségben nehéz tájékozódni, azok néhány univerzális, a világban zajló változásoktól nem függetleníthető téma köré szerveződnek. Ez a felismerés vált rendezőelvvé az idei kiállításokban is. Egy olyan anyag rajzolódik ki, amely egyrészt egy sokrétűen árnyalt képet nyújt a világ legalapvetőbb, legégetőbb, időnként általános, máskor lokalitáshoz kötött, unikális problémáiról; másrészt lehetővé teszi, hogy rálássunk a kortárs grafika karakterjegyeire, változékonyságára, állapotára, hogy kiadásról kiadásra nyomon követhessük a megújuló műfajok és kifejezésmódok alakulásait.

A Székelyföldi Grafikai Bien­nálé lehetőség arra, hogy összefüggésekbe rendezzünk, és ezáltal árnyaltabban érzékeljünk egymástól olykor igencsak távoleső, máskor – térbeli távolságaik ellenére is – egymással meglepően rokon látásmódokat, működéseket. 

Lehetőség, ahol mind technikai, mint tartalmi tekintetben tágas tér nyílik a megmutatkozásra. A torzítás témája úgy kötöttség, és úgy teremti meg a válogatás kötőszövetét, hogy nem nehezedik az alkotásokra. Értelmezési mezőt képez, ahol szabadon mozoghatunk és kapcsolódhatunk a legkülönfélébb felvetésekhez. Sem a téma, sem a formai keretek nem homogenizálják az alkotásokat, hanem támpontokat, kiindulópontokat adnak a tájékozódáshoz. Ha visszatekintünk a biennálé korábbi témáira, azok a világ éppen aktuális állapotát, globális közérzetét próbálták érzékenyen megragadni, vigyázva arra, hogy a választott téma tág teret nyisson az alkotás és értelmezés számára, hogy kellőképpen provokálja is a művészeket.

Ily módon a hagyományos, nemesgrafikai eljárások, a kísérletező műfajok legkülönfélébb változatai, a digitális képalkotási technikák gyorsan változó megoldásai, határok és határátlépések, át- és újrarendeződések teszik láthatóvá a grafikai beszédmódok mérhetetlen gazdagságát, amelyek dinamikájukkal, belső összefüggéseikkel egymást is értelmezve pozicionálják magukat a kortárs grafika globális térképén.

A káosz, a stratégiák, az egyensúlyhelyzetek hívószavakat követően után a torzítás és a torzulások szervezik eggyé ezt a hatalmas képanyagot, amely sokféle lehetőséget kínál. Olyan közelítésekkel találkozhatunk, ahol az adott téma mint hiba, mint tökéletlenség, esendőség, mint mozgás, változás, abszurditás, mint tükrözés, valóság és igazság mutatkozik meg. Ezekben a feltárulkozásokban az identitás képeitől, az emberi testek gyakran fájdalmas formáitól, az emberi kapcsolatok torzulásain át, az ember társadalomban, természetben, környezetében való helyének keresésén keresztül, tér és hely sérülékeny viszonyaitól jutunk el a mind elvontabb, mindinkább önreflexív kérdésfelvetésekig, ahol a torzulás mint határátlépés, mint a megszokott megkérdőjelezése, a vélt normalitás kibillentése kerül középpontba – formai elmozdulásokat, perspektívaváltásokat eredményezve.

A feszültség itt kiindulópont. Az identitás és a tőle elválaszthatatlan test témájával indítva olyan belső tájakon találjuk magunkat, ahol a magány, a szorongás, az idegenség alapállapot. Időbevetettségünk, fáj­­dalmas természetrajza ez iden­titáskeresési kísérletekkel, jelen­téktelenségünk, töredezett­ségünk, torzulásaink felismeré­seivel, a láthatóvá válás re­­mé­nyével, törékeny egyensúlyhelyzetekkel. Ahogy a disz­tópikus látomások beszivárognak az identitás képeibe, úgy lépünk át az életterekként is artikulálódó konkrét vagy képzeletbeli terek, konstrukciók közé. Változatos tereket járhatunk be, emlékekkel telített, emlékekből formált, mesterien kivitelezett személyes élettereket, szürreális tájakat, teátrális díszleteket, feszes geometriákba rendeződő alakzatokat, a magány és a hiány végtelen tereit, a vágyakozás útvesztőit, ipari tájak nyomasztó környezetét, a csend helyeit, majd az egyre elvontabbá, személytelenebbé váló geometriák időnként játékossággal, humorral oldott, mind távolabbi képtereit, hogy végül jelenkori mitológiákban és poszthumán tájakon találjuk magunkat.

A témák szerinti tagolás mellett számtalan más közelítésmód is kínálkozik, a kulturális, generációs különbségek, a technikai és formanyelvi megoldások, alkotói attitűdök sűrű hálózatát rajzolva ki. Mindez nem egy beláthatatlan káoszt eredményez, hanem egyensúlyba rendeződő grafikai tendenciákat mutatva válik értelmezhetővé.