Erőss István képzőművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora a beszélgetés első részében az indulásról, tanulmányairól, kitelepedéséről no meg sorsfordító afrikai utazásáról beszélt. A következőkben szakmai kiteljesedéséről, a természetművészet felé vezető útjáról, oktatói pályájáról, a művészet és a társadalom viszonyáról beszélt Sarány István kérdéseire válaszolva. – Miért volt fordulópont ez az afrikai utazás? – Azért volt fontos – és nagyon sokszor gondolok erre –, mert Afrika igazi arcának, hangulatának, amit filmeken is próbálnak megjeleníteni, annak vége, nekem viszont még sikerült elcsípni. Három év múlva visszamentem, de már nem ugyanaz az Afrika volt, egészen más Afrika fogadott: már volt mobiltelefon, Dar es-Salaamban már volt tévé, már megjelentek a digitális nyomatok. Korábbi utamon én még körülbelül ezer diát készítettem kézzel készített reklámokról: festmények, óriási festmények voltak. Nagyon gazdag anyag volt, a törzsi manualitás látható volt ezeken a naiv, ízes reklámokban. Még ma is egyik büszkeségem ez a gyűjtemény, ami klasszikus diára készült. Hihetetlenül érdekes, ikonográfiailag lenyűgöző. Most már keveredett a törzsi lét és az urbanizáció, Julius Nyerere szülőfalujában például betonból voltak a „nádkunyhók”. Tehát a jól ismert abszurd… Áthajóztuk a Victoria-tavat, Dar es-Salaam, Pemba-szigete, az egészet körbejártuk. Visszagondolva ez szakmailag mindenféleképp meghatározó volt, meghatározta a későbbieket. Akárcsak a természethez való viszony, amit ott tapasztaltam. Számomra már a természet és a művészet kettőssége adott volt, mert én az ágyamban fekve a Madarasi-Hargitát láttam… – Érdekes, ahogyan a szobrászattól indult a művészi kiteljesedés útján és eljutott a természetművészetig… – Aki egyszer volt Afrikában, megfertőződik. Abból nem lehet kigyógyulni, mindig visszavágyik. Most is készülök. Szerencsém volt, 1997-ben újra visszamentem. De akkor már megterveztem az utat: Tanzánia, Malawi, Uganda, Kenya és vissza Tanzániába. De akkor már megterveztem az utat: Tanzánia, Malawi, Uganda, Kenya és vissza Tanzániába. Rengeteget utaztam, és az élményanyag is nagyobb volt, de – s most már negyedszer mondom, bocsánat érte – ez már nem az az Afrika volt, amit korábban láttam. Már mindenütt ott volt az urbanizáció, a nyugati kultúrának a nyoma. 1997-ben nagyon érdekes helyzetben találtam magam: hazajöttem Afrikából és kaptam egy meghívást Tajvanba. Egy hetet voltam otthon. Ugye, 1995-ben végeztem, 1996-ban posztgraduális képzésen voltam Marseille-ben, ösztöndíjjal, és 1997-ben már szabad ember voltam, a kérdésekkel együtt, hogy akkor most mihez kezdjek. Eldöntöttem, hogy mindent eladok – nem volt sok mindenem, de azt eladom –, és lemegyek az afrikai kontinensen a keleti parton és a nyugatin vissza, s addig valami lesz. Ez volt a fejemben. S mikor hazajöttem, kaptam teljesen váratlanul egy meghívást Tajvanba, egy egy hónapos nemzetközi rendezvényre. És akkor egy másfajta impulzus ért, a keleti természetfelfogás meg a keleti kultúra… Afrika után… Ez a kulturális sokk megint hihetetlen katartikus élmény volt számomra. Megismertem a keleti mentalitást, ugyanakkor a mai napig élő barátságok alakultak ki velem egykorúakkal. Ugye, ez 1997-ben volt. Azok közül, akikkel ott együtt dolgoztam, én voltam az egyetlen, aki valamennyire beszélt franciául, aki alapszinten tudott beszélgetni a helyiekkel, mert ők Párizsban végeztek. Ketten voltak velem egykorúak, az egyikük most a tajvani Nemzeti Képzőművészeti Egyetem rektora, másik a dékánja. Tehát mai napig nagyon jó kapcsolatban vagyunk, értelemszerűen szakmailag is, meg az intézményi kapcsolat szempontjából is, és ez nagyon hasznos. A keleti kultúra megízlelése nagyon fontos volt, akárcsak az itt kialakult kapcsolatok a nemzetközi csapat tagjai között. Aztán kaptam egy meghívást Japánba, majd Koreába, s így terebélyesedett ez a kapcsolati háló. Azért említem a következő állomást, Japánt, mert itt találkoztam először a természet és művészet programszerűen megjelenített kapcsolatával. Ez volt a téma. Egy bambuszerdőben volt egy gyönyörű tó – mint a Szent Anna-tó piciben –, ott lehetett alkotni az ott található anyagokból. Ugye, én úgy érkeztem oda, hogy addigra már csináltam tízméteres – mozgó, villogó fényeket, folyó vizet használó – installációkat, tehát a klasszikus grafikai kifejezési módtól távolodva kísérleteztem, mindent csináltam, ami helyspecifikus volt, már volt kiállításom a Vigadóban. Tehát úgy mentem oda, hogy majd fölpumpálok vizet, az csöpög és mozgatja az installációt, de annyira kötöttek voltak az elvárások meg a feltételek, hogy eleve látszott, nem lehet megvalósítani, amit én elképzeltem. Emlékszem, hogy egy hét szenvedés volt kiötölni, hogy most akkor mit csináljak, hogy megfeleljek az elvárásnak? Jártasságom, ugye, nem volt ebben, még nem találkoztam ezzel a fajta gondolkodással. De az volt a szerencsém, hogy egy nagy, tradicionális házban laktunk, együtt étkeztünk, mindent együtt csináltunk, volt teaszertartás, és egy hét után picit kezdtem ráérezni a keleti kultúrának ennek a vetületére. Talán túlzás azt mondani, hogy ráéreztem, inkább ízlelgettem… S akkor egyszer – emlékszem, a hajnali órákban volt – egy ötlet bepattant, és azt egy-két nap alatt meg is valósítottam: egy 3 x 3 x 3 méteres zenélő szobrot bambuszból. Ugye, a bambuszerdő ott volt, kötéllel összekötöztem, köveket raktam a sípok közé, és a sípokban ahogy a szél fújt, gyönyörűen zenélt. Ezzel én magam elégedett voltam, és elégedettek voltak a szervezők is, a következő évben ez a munka került a plakátra. A szerencsés megoldásnak, no meg annak köszönhetően, hogy én magam is elégedett voltam vele, megtörtént az áttörés: elkezdtem foglalkozni a keleti kultúrával, föltérképezni, hogy mi történt ebben a témában a természetművészet viszonyában. Ezzel csak arra akarok utalni, hogy egyszer elmentem és valamit csináltam, és akkor utána kellett néznem, hogy mit követtem el. Összerakni és megérteni. Tehát ösztönösen csináltam valamit, majd tudatosan elkezdtem foglalkozni vele. És akkor újabb meghívást kaptam Koreába, majd Japánba, a 2000-es években eljutottam Mongóliába is. Elég sok helyre eljutottam és tudatosan dokumentáltam dolgokat, olvastam. És amikor elkezdtem a doktori fokozat megszerzésével foglalkozni, a nagybányai és szárhegyi művésztelepet választottam témának, de a témavezető tanár azt mondta, az a művészettörténészek dolga, vannak, akik sokkal jobban értenek ehhez, mint én, a művészet és a természet viszonyához azonban nem. Ez ismeretlen, újszerű dolog. Javasolta, foglalkozzak ezzel, mert egyrészt érdekel is, csinálom is, másrészt újszerű és senki nem ért hozzá. Csináljak valami olyat, amihez nem ért senki. Aztán következett egy kétéves kutatás, megvizsgáltam, elemeztem, mi történt ezen a téren a hatvanas évektől, mi történt Amerikában, a Távol-Keleten és Európában, és aztán Kelet-Európában. Hol és milyen metszéspontok vannak? Mennyire van átfedés, mennyire van ellentét, mennyi a hasonlóság és mi a különbözőség? Milyen folyamatok mentek végbe? Nagyon érdekes dolgok jöttek felszínre, számomra is meglepőek: a nyugat-európai és amerikai iparosodás közepette a természethez való viszony tulajdonképpen tudatos visszafordulás, a hetvenes évek derekán, az olajválság környékén tudatosul az emberekben, hogy a túlzott iparosítás zsákutca, s elkezdődik valamiféle kihátrálás. Viszont Kelet-Európában túliparosodás nem jöhetett létre, és emiatt a természethez való viszony a mai napig ösztönösen létezik. Mindig is, de főleg 20-30 évvel ezelőtt ebben a viszonyrendszerben éltek. Én is, egész gyerekkoromban nyáron kaszáltunk, gombát szedtünk, ásványvizet ittunk a Hargitán, tehát a viszonyunk a természettel szerves volt. Értettük a természetet, nem egy romantikus elvágyódási célpont volt, hanem a természetben éltünk. – Ez volt a természetes közeg. – Így van, ilyen szempontból valószínű, hogy mi közelebb állunk a keleti kultúrához, az archaikus kultúrákhoz, mint a nyugati. Mert ugye, épp a vasfüggöny miatt, nem valósult meg olyan mértékű túliparosodás, mint Nyugaton. Más irányú volt a fejlődés. Ilyen szempontból nagyon érdekes dolgok jöttek elő, s ezeket a Természetművészet című könyvemben összefoglaltam. Megjelent angolul is, Iránban párszi nyelven, most kínaiul is valószínű meg fog jelenni. Előrelátható volt, hogy ez a téma felerősödik, de álmodni sem mertem arról, hogy egyetemi szinten én ezt fogom tanítani. És megadatott ez a lehetőség, hogy negyvenvalahány évesen létrehozhattam Egerben egy ilyen új specializációt. Ezt oktatjuk, nincs sehol a világon még egy ilyen. Tehát természetművészet szak volt, most természetművészet specializáció, mindegy, ez csak elnevezés kérdése, de ilyen oktatás máshol nincs. – Az tanítás iránti igény hogyan jelentkezett? – Ugye, említettem a tanáraimat – Ferenc Ernő, Gál András, később Kiss Levente –, ők példaképpé váltak. Hogy úgy mondjam, szinte magától értetődő volt, hogyha művész vagy, akkor tanár is vagy. Valamiből meg kell élni, egyrészt. De ezt valahogy mindig kiegészítő elemként éreztem. Nem tudatosan, csak mondom, ezek voltak a példák: ha jó művész, akkor tanít is. Mi mást csináljon? Ez magától jött, váratlanul. Úgy néz ki, hogy a váratlan dolgok végigkísérik az életemet, legyenek azok akár negatív, akár pozitív váratlan események. Hogy kerültem én a felsőoktatásba? Arra emlékszem, hogy egy júniusi délután négy órakor csöngött a telefonom. Egerből hívott az akkori tanszékvezető, és azt mondta, másnap reggel 10-re legyek Egerben, mert lesz egy meghallgatás. Mondtam, nem tudok menni. Az autóra a biciklik fel voltak szerelve, indultunk Csíkba. Azt mondja, de hát ott megyek el Egerben… Mondom, igen. Akkor hányra akarom a meghallgatást? Mondom, nem tudom, legyen nyolc. Jó, nyolckor Egerben legyek a tanszéken. Azt se tudtam, hol van. Mindegy. Megkerestük, biciklik, gyerekek az utcán, bementem. Mondták, tanszékvezetőt keresnek, többen rám gondoltak. És akkor elmondtam, hogy én mit gondolok. Visszaültünk az autóba, és emlékszem, valahol Ludasnál csöngött a telefonom, és azt mondták, én vagyok az új tanszékvezető Egerben. Ez így zajlott. És nem volt tanítás, nem voltam tanársegéd, egyből tanszékvezető lettem. Annyi előzménye volt, hogy korábban a MOME-n, az iparművészeti egyetemen rajzot tanítottam. Tehát volt gyakorlatom tanításban, csináltam egy előkészítő kurzust magánszervezésben. Tehát az oktatásban volt gyakorlatom, de hát így belecsöppentem. És nagy élmény volt 41-42 évesen egy tanszéket kapni. A feladat kimondottan az volt, hogy a rajztanárképzésből valami újat kihozni, olyat, ami a képzőművészet irányába vezet: új szakokat akkreditálni, új embereket vonzani. Azáltal, hogy olyan embereket vettünk föl, akik a mi elképzelésünkbe passzoltak, kiépült egy friss gondolkodású csapat, és ez aztán az oktatáson is meglátszott. Lehet, hogy szerénytelenségnek tűnik, de a munka eredményes lett. Amikor odakerültem, talán 70-80 hallgató volt, tavaly már 650-es lett a hallgatói létszám, az akkori 15-ös létszámú tanári kar most ötvenvalamennyire növekedett. Egyszóval az építkezés motiváló volt, nagyon szép időszak volt. És annak örülök, hogy az akkori vezetőinktől megkaptam a bizalmat: mondtam, szeretnék egy ilyen szakot indítani, és mondták, hogy tessék. És minden előzmény nélkül, példa nélkül kitaposni egy utat, az oktatási feladatsorokat kidolgozni, egyáltalán kitalálni, hogy mi legyen ez, nagyon motiváló dolog volt. Akkor ott egy nagyon jó csapat épült, és nagyon színvonalas oktatás folyik Egerben most is. Még mindig ott tanítok heti egy napot, épp emiatt… Amit még elmondanék, mert nagyon büszke vagyok rá: azok közül, akik ott, nálunk végeztek természetművészet szakon, az első osztályomból hárman tanítanak most Egerben, miközben mindhárman doktori képzésben vannak. És hogyha már fokozzuk, még tovább: az egyikük csíkszeredai. Ott végzett, most ott tanít, a doktoriját végzi Pécsett, és ő viszi tovább az én osztályomat, amit át kellett adnom a nyáron. – Gyakorlatilag iskolateremtésről van szó… – Talán nagyképűség lenne ezt mondani, én sikerként könyvelem el. – Mindenképpen. Meg valószínű, hogy ez az ottani munka alapozta meg a jelenlegi pozíciót is, tavaly augusztusban kinevezték a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektorává. – Valószínű, hogy ennek is köze van. 2020 őszéig nekem eszembe nem jutott ilyesmi, nem is vágytam rá, hogy ide kerüljek, és főleg arra, hogy rektorként itt dolgozzak. Egerben már hat éve voltam professzor, és ez a pozíció több volt, mint ahova én valaha elképzeltem, hogy eljuthatok. Már csak a nemzetközi kapcsolatait intéztem a tanszéknek, a vezetés adminisztratív részét átadtam másik kollegának. Tehát a nemzetközi dolgokkal foglalkoztam, és a szakkal. És megint csak a váratlan véletlenek: egy este csöngött a telefonom, és mondja egy itteni kolléga a Képzőről, hogy tudom-e, lesz rektori pályázatkiírás. Rákérdeztem: S akkor mi van? Mondta, jó lenne, ha pályáznék. Mondtam, ne viccelj, ez egy nagy intézmény, van, aki 25-30 éve itt tanít. Másik este egy művészkolléga csengetett rám, aztán egy hét múlva egy tanszék nevében hívott föl valaki, hogy a tanszék megbeszélte, és rám gondolnak, hogy pályázzak. Én még mindig mondtam, hogy szó sem lehet róla, félig ismert intézményi struktúrába bemenni. Aztán újból kértek, újból hívtak, hosszú beszélgetéseket folytattunk, és egy idő után nem ment ki a bogár a fejemből. Elkezdtem ezzel foglalkozni, nézni, mi van, milyen helyzetben van az egyetem szakmai, gazdasági szempontból. Végül megfogalmaztam pár feltételt, hogyha az teljesül, pályázok. Gondoltam, hátha megúszom. De a feltételeim teljesültek, és beadtam a pályázatomat. Egy hónapot szántam rá, hogy az elképzelésemet fölvázoljam, és hát úgy hozta a sors, hogy a szenátus engem választott meg. – Ez óriási megtiszteltetés, de óriási felelősség is. – Igen. Gondolom, aki nem jártas a felsőoktatás-szervezésben, általában az oktatásszervezésben, az azt hiszi, hogy itt van ez a szép iroda, én boldogan ülök benne és reprezentatív feladatokat látok el. Nem így van! A munka óriási stressz 24 órában, és felelősség. – Meg, gondolom, nem könnyű ennyi művésszel együtt dolgozni, mindenki erős egyéniség. – Ez így van. De ennél többrétegű a munka, ugyanis van a kancellári terület, az adminisztratív terület, van, ugye, a minisztériummal való viszony, a más egyetemekkel való kapcsolat. Szóval nagyon-nagyon sokrétű. Főleg a lehetetlen feladatoknak a megoldása. Naponta találkozom olyasmivel, amiből nincs kiút, és mindenki azt várja tőlem, hogy én oldjam meg. Hogy csak egy példát említsek: benne vagyunk egy európai projektben, egy négyegyetemes brüsszeli pályázat eredményeként, aminek célja egy olyan európai művészeti egyetem létrehozása, ahol átjárható a struktúra, és amelyhez majd csatlakozni lehet, létrejön egy laza háló, európai művészeti egyetemek hálója, ahol hallgatók félévenként válthatnak és visszamehetnek diplomázni. Ezt a feladatot is megörököltem, mi vagyunk a vezetői ennek a partnerségnek – a római akadémia, a drezdai és a rigai egyetem, valamint mi. Az eső három évben mi voltunk a projekt vezetői. Most nyújtjuk be a következő négy évre a pályázatot, idén még két partnert kell találnunk, így immár hatan leszünk. Ez újabb négy évig tart: hallgatói cserék, rövid távú, hosszú távú tervek, kiállítások, magának a struktúrának a kialakítása stb. Tehát óriási munka. Ennek a felelőssége is jelen pillanatban rajtam van, úgyhogy ezzel is kell foglalkozni. De volt itt ma is egy hallgató, hogy egy adminisztratív hiba történt, és hogy azt meg kéne oldani. Tehát van itt minden. A nemzetközi vérkeringésben benne vagyunk, Európában kiépült a kapcsolati háló, de ezeket a kapcsolataimat, amelyekről beszéltem, jó lenne hasznosítani. Ezek most indulnak el. A járvány hátráltatta az együttműködési szerződések megkötését, de úgy néz ki, hamarosan ghánai, tajvani és indonéziai intézményekkel építünk ki intézményes kapcsolatokat. Európán kívüli egyetemekkel is akarunk együttműködni, mert most már az Erasmus-program Európán kívül is, lehet finanszírozást kérni. – Szakmai útja, élettapasztalata megmutatta, mit jelent a nyitás más kultúrák felé, ez másoknak is hasznára válna. Lévén, hogy széles viszonyítási alapja van, megkockáztatná megfogalmazni, hol áll most a magyar képzőművészet a világon tapasztalható trendekhez viszonyítva? – Két könyvemben – a Természetművészet és a Test a tájban címűben – feszegetem ezt a témát. Egyrészt mindig – főleg a vasfüggöny idején – vigyázó szemünket a Nyugatra vetettük, az ott történő események voltak az érdeklődés középpontjában minden kelet-európai országban, ugyanis az információáramlás, az ottani szabadság, ami a művészet által megjelenik, mindig mintaként szolgált. Ugye, minden országban változó ez a viszony, ezt a Test a tájban című munkámban országonként elemeztem. A legszabadabb gondolkodása és a leglazább kapcsolata a Nyugattal Jugoszláviának volt. Ők abszolút szinkronban voltak, a történések nagyjából párhuzamosak voltak. Érdekes módon az újvidéki Új Symposion folyóirat révén szivárogtak át olyan értékes dolgok az irodalomba is, és a képzőművészetbe, ami hasznos és friss volt a magyar szcénának. Lengyelországban is eléggé szabadon gondolkodhattak. Romániát ismerjük, tudjuk, hogy ott hermetikus módon volt lezárva minden. Viszont köteteimben foglalkozom azzal is, hogy létezett egy második nyilvánosság. Volt a hivatalos kultúrpolitika, aki annak megfelelt, azoknak szerveztek őrült nagy kiállításokat. Volt, aki szándékosan menekült ez elől, és kialakult a második nyilvánosság az olyan alternatív helyeken, mint a sepsiszentgyörgyi Baász Imre által szervezett Médium, a különböző performansz-fesztiválok, vagy akár a szebeni dzsesszfesztivál. Érdekes, hogy azok, akik még itt sem jelentek meg, ők voltak a harmadik nyilvánosság. Kis műtermekben maguk teremtettek, szinte önmaguknak alkottak, főleg Bukarestben. Ion Grigorescura gondolok, meg Geta Brătescura. Utólag fedezték fel őket, mert akkoriban senki nem tudott róluk. Tehát ezek a szintek, önkényesen ezt így kategorizáltam. Magyarországon, főleg a hetvenes évektől kezdődően, a nyolcvanas években elindult egy erjedési folyamat, nemcsak a gazdasági, a politikai életben, hanem értelemszerűen a művészetben is. Itt már a hetvenes években azért már színre lépett a Bizottság, Budapesten Hajas Tibor meg Bukta Imre mutatta be performanszait, ezek hivatalosan is létezhettek, megjelenhettek. Vagy említhetem a Pécsi Műhelyt is. Szóval itt a fölzárkózás, a szinkronban levés viszonylag gyorsabban megtörtént. Ennek megfelelően teljesen más folyamatok indultak be, mint például Romániában, ahol egyszerre zúdult le a fal, és kinyílt a világ. Nagyon érdekes, hogy például a romániai jelenlét sokkal hangsúlyosabb a világ képzőművészeti erőterében, mivel egyszerre nyílt meg a lehetőség, sokkal motiváltabban indultak és épültek be. A fiatal generáció tagjai már Los Angelesben, Berlinben szerepelnek… Gondoljunk csak a Kolozsváron végzett Adrian Ghenie fiatal művészre, aki szerintem az egyik legdrágább festő most. Fiatal srác, ügyesen menedzseli magát. Magyarországon – ahol lassú folyamat volt a fejlődés, mert már a hetvenes, nyolcvanas években volt átjárás Kelet és Nyugat között – ez a fajta áttörés értelmezhetetlen. Érdekes ezt a mozaikot összerakni! – Ebben az összefüggésben lehet-e nemzeti képzőművészetről beszélni, vagy túl univerzális ehhez a művészet nyelvezete? – Többféle zöngéje van annak, hogy nemzeti. Például az, hogy az erdélyi képzőművészetnek van-e saját karaktere vagy nincs a magyarországihoz viszonyítva. Lényegi különbséget én nem látok. Erdélyben is, hál’ istennek, nagyon sokszínű a képzőművészet, koncepciójában teljesen más alkotói műhelyek vannak. Gondolok itt Sepsiszentgyörgyön a Magmára, a kolozsvári Quadróra vagy a csíkszeredai fiatalokra. És az a jó, hogy sokféle színe van, sokféle koncepció tud egymás mellett – remélem, egymás mellett – érvényesülni. Vegyük szemügyre például a Grafikai Biennálét, mert ugye, itt teremtődik meg a lehetőség, hogy kontextusba tudjuk helyezni akár a kortárs erdélyi grafikát, a magyarországi grafikát a nemzetközi szcénával – olyan grafikai nagyhatalmakkal, mint a lengyelek vagy a japánok. Tehát ennek fényében vizsgálni, hogy mi az, ami egyedi mondjuk a magyar grafikában. Ezek szerintem elengedhetetlen dolgok. Ugye, a beszélgetés során érintettük Afrikát meg Távol-Keletet, vagy akár az arab országokat. Elég sokáig a nyugati kultúra privilégiuma volt a kortárs művészet, és Afrika, a Távol-Kelet, Indonézia, sőt Korea nagyon későn kapcsolódott a nyugati képzőművészeti szcénához. Koreának például húsz, huszonegy-két éve van pavilonja a Velencei Biennálén, addig nem létezett. A galériarendszer, bármennyire is furcsának tűnik, de például Japánban nagyon későn alakult ki. Nem voltak nagy kortárs művészeti gyűjtemények, mint Nyugaton, most már vannak. Tehát Koreában is a galériarendszer robbanásszerűen alakult ki, de nagyon későn, a kilencvenes években. És ugye, nem beszélünk arról, hogy például a közel-keleti térség is szót kér, az afrikai országok is most már egyre szorosabban tudnak bekapcsolódni. A globalizációs lehetőségek következtében értelemszerűen Nyugatra jönnek, tanulnak és hozzák a saját ízüket. Ugyanakkor az öböl-menti országokban óriási pénzeket, dollármilliárdokat fektetnek a kortárs művészeti kiállítóhelyekbe. Ahogy a sportban is helyet követelnek maguknak, ugyanígy a művészetben is. De érdekes például a dél-afrikai művészeti képzés, ott több egyetemet is végignéztem, kíváncsi voltam rá, hogy a valós életben tapasztalható drámai helyzet hogyan képződik le a művekben, a fiatalok mennyire rezonálnak arra. Hihetetlen, hogy mennyire erős, karakteres munkák születnek. – A művészet tükörképe a társadalomnak… – Azt mondanám, hogy a művészek sokkal érzékenyebbek, a membránjuk sokkal jobban rezonál a történésekre, és hamarabb, mint egy átlagembernek. És az a jó művészet, ami ezeket az impulzusokat formába tudja önteni és visszasugározza, tükrözi a valódi életet. – A mi térségünkben a társadalom hogyan reagál erre a tükrözésre, mennyire becsüli meg a művészt? – Mostanában több újságíróval beszélgettem, és megkerülhetetlen kérdés, hogy milyen felelősségünk van az új művészgeneráció irányába. Magyarán, hogy miként tudnak megélni, hogyan tudják forintosítani a tudásukat. – Ez is benne van nyilván, de megvan-e az igény az emberekben, hogy ne olcsó nyomatokkal dekorálják irodájukat, lakásukat, hanem képzőművészeti alkotásokat vásároljanak… – Ezen a téren eléggé nagy a változás, én a kilencvenes évektől tudom követni az itteni folyamatokat. Nagyon sok jó galéria nyílt Magyarországon, különböző dolgokra szakosodtak: van, amelyik a nagybányai festészettel foglalkozik, van, amelyik konceptuális művészettel, festészettel, grafikával. Nagyon szépen kialakult a rendszer. Van az Artmarket, ami egy nagy esemény, ahol a galériák tudják magukat egymáshoz viszonyítani, akár nemzetközi téren is. Azt tapasztalom, főleg az értelmiségiek, de hál’ istennek a módosabb üzletemberek körében is, hogy egyre trendibb az, hogy műtárgyakkal vegyék körbe magukat. És ez a magatartás lassan szivárog le olyan szintekre is, hogy például a polgári réteg is a kortárs művet nemcsak befektetésnek látja, hanem igénye is van a kortárs művészetre. Amúgy, ugye, ez is kissé kényes dolog, a művészet és üzlet viszonya képlékeny, mert néha az üzleti érdek hátrányosan hat a művészetre. Az igények kielégítése. Egy művész is, önös érdekből, ha az áru jobban kell, azt hajlandó reprodukálni. Ez nagyon érdekes kérdés: az érdek nélküli kortárs művészetben – úgy értem: a nem forintosítható művészet, s itt gondolhatok az installációkra, amelyek nem eladhatók –, néha ott csúcsosodnak ki dolgok. Azt látom, most már vannak olyan, ide járt fiatalok, akik Londonban érnek el sikereket. A legújabb generáció folyamatosan mozog, és az a jó benne, hogy sokan kimennek, sikereket érnek el, és hazajönnek. Emellett külföldi művészek élnek itt, akik hoznak egy új színfoltot: Örményországból idetelepedett művész, akik beépül a magyar szcénába; japán képzőművész, aki teljesen megtalálta a hangot, ide járt és itt maradt. Nagyon sokszínű a magyar paletta, és az intézményrendszer is az: kilencven óta új székházat kapott a Ludwig Múzeum, élettel teltek a Vigadó kiállítóhelyei. – Meg látom, reneszánszát éli nemcsak a nagybányai iskola, hanem újra felfedezték Nagy Istvánt… – Nagy István művészete mindig elismert volt, viszont nem volt ennyire közismert. Egy-egy nagyobb kiállítás vagy egy kiadvány az ismertségét növeli, kétségtelenül. De főleg Baján nagyon ápolják az ő emlékét. Ez a kortárs művészet annyiféle, hogy biztos kijelentést kockázatos mondani vele kapcsolatban. – Milyen emberanyaggal találkozik, az Erdélyből érkezett középiskolások hogyan illeszkednek be? – Most is van csíkszeredai hallgatónk. Én már lényegi különbséget nem látok az itteniek meg az onnan érkezettek között. No meg vannak Erdélyből származó tanárok is, többen vagyunk… A felvételi előtt mind a négy erdélyi magyar nyelvű művészeti iskolába elküldtem az egyetemről összeállított anyagot, azt, hogy mi a felvételi menete, mert örömmel várnánk minél több hallgatót ide. Érdekünk, hogy minél több jó hallgatónk legyen.