A hatalmas müncheni pályaudvaron – mint a korábbi cikkben írtuk – még idejében elértük az átszállást, így korán megérkeztünk Bajorország harmadik legnagyobb városába. A szálláshelyünk felé haladva egy egyetem épülete előtt idősebb magyar házaspár búcsúzott az ott tanuló gyermekétől, egy utcával arrébb pedig két munkásember társalgott kissé hangosan anyanyelvünkön. A turistairodában is egy magyar hölgy fogadott, kiderült, immár harminc éve él a városban. Elmondása szerint nagyon sok magyar lakik Augsburgban, szavait mások is megerősítették. A fiók mélyéből egy magyar prospektust is előbányászott, mondván, ezeket kizárólag honfitársainak szánja.
A régi vendéglátás szellemében nevelkedettek számára kissé szokatlan a mai idők szállásfoglalása. A bejelentkező lapot még otthon töltöttük ki, úgy, hogy beszkenneltük fizimiskánkat és igazolványunkat. Hálából megérkezésünkkor – a becsekkoló időt tekintve percre pontosan – egy kódot küldtek, ezzel tudtunk bejutni szálláshelyünkre. Tulajdonossal vagy üzemeltetővel nem is találkoztunk. Amennyiben bármi gondunk lett volna, egy telefonszám állt rendelkezésünkre.

A belvárosi utcánk nemzetiségi összetétele igen sokszínűnek tűnt. Egy japán étkezde mellett egy rusztikus berendezésű Vatra Brașov nevű étterem várta a betérőket. A fogások képe alapján nem a fogyókúrázók látogatják, árai a városi árakhoz képest normálisak, a magyar zsebnek viszont drágák. A vendéglátóhely elnevezése rossz emlékeket ébresztett bennem, így sose tértünk be. Mellette egy arab büfé működött egész éjjel, érdekes, hogy a szeszes italok széles választékát kínálta. Nem messze tőle indiai és vietnámi étkezde színesítette a palettát. E sokszínűséget lépten-nyomon tapasztaltuk. Felfigyeltem, mikor a villamoson ébenfekete srác egy ázsiai leánynak „nyomta a sódert” németül. A közbiztonságot jónak ítéltük, de egy iskolai felirat és a főtéren lengedező plakát a rasszista és a fasiszta nézetek ellen agitált. Ezek szerint mindkettő jelen van?!
A város nagyon sok múzeummal várja a vendégeket. A kiállítások jól felszereltek, interaktívak, viszont a tárlatokon kevés látogatóval találkoztunk. Az egyik este a neves magyar karmester, Héja Domonkos koncertjét hallgattuk meg. A Park Kongresszusi Központ nagyterme teljesen tele volt, a nézők kilencven százaléka idős német polgárokból állt, kevés fiatallal találkoztunk csupán. A színes bőrűeket két ázsiai lány képviselte, más színes bőrű csupán a két jegyszedő volt.
A városban nincsenek nagy távolságok, ha az ember kicsit kijjebb vágyik, jól működő villamoshálózattal utazhat. A jegyek nem olcsók, egy kétszemélyes napijegy ára 14 euró, ha az ember többet utazik, akkor éri csak meg. Ellenőrrel nem találkoztunk. Este egy hangversenyről jövet a központban az egyik járatról nagyon sokan szálltak le, s láthatóan közülük többen igyekeztek az akkor beérkező csatlakozó járathoz. A másik villamos vezetője türelmesen várt; Budapesten ez ritkán fordulna elő.