MOTTÓ:
Vannak helyek a Székelyföldön, ahol az ember csak lenyomja az ásót, és borvíz tör fel. Odább lépik párat, ott is lenyomja, onnan is borvíz tör fel, s még ízbeli különbség is szokott lenni a két forrás között. Aztán melyik palackba, melyik korsóba kerül, vagy csak elcsurog a füvek s virágok tövére.Inni mind a kettőből jó.
Kányádi Sándor       
                                                                                                                                                                                                                                                                                          

1. Előtörténetek

Béfejeztem 1968. szeptember 26-án.
Tamási Gáspár (1904–1982) nevezetes könyvének, a Vadon nőtt gyöngyvirágnak a fedőlapján olvasható az idézett kijelentő mondat. Számomra ez az év és ez a hónap a pályakezdést jelenti egy olyan hetilapnál, amelyiket a „mezsgyék összeszántásakor” parlagon hagytak. A hatvanas évek végére aztán úgy alakult a helyzet, hogy ismét érdemesnek látszott szellemi „parlag-törésre” vállalkozni a földtől elidegenített falusi társadalmunk gyarapodása érdekében. Bizonyára ezzel függ össze, hogy amikor a Falvak Népe olvasói számára „ízelítőt” nyújtottam a kötetből, a Szántóvizsga és Az utolsó kaszálás című epizódokat választottam. Amibe Kányádi Sándor is „besegített” a kötet éléről vett „textusával”: „Aztán vetni kezdte betűit a valóságnak megfelelően, gondosan vigyázva arra, hogy ahol a bátyja már eljárt, még egyszer be ne vesse. El is készült vele, nem egészen egy esztendő alatt. Javítás alig van a füzetben, csak a tinta más-más színe mutatja, hogy nem egyfolytában íródott. Olykor egy-egy mondat derekán kellett abbahagynia, s lehet, hogy csak napok vagy hetek múltán folytatta. Közben megjárta a szövetkezetet, kapált, kaszált, s olykor talán még egy-egy pohár bort is megivott, ha már úgyis tintáért kellett mennie a boltba. De a mondat – napok vagy hetek múltán – ugyanúgy folytatódik, azzal a természetességgel, mint amikor a barázda közepén hagyott eke elé újra befognak, csak a barázda színeváltozása mutatja, hol kezdődik a friss szántás.”
Kezdő szerkesztőként még sajtóhibának véltem a szerző feltüntetését. Ám csakhamar kiderült, hogy nem Tamás Gáspárról (1914–1978) van szó – aki első verseimet, karcolataimat és elbeszéléseimet egyetemista koromban megjelentette –, hanem Tamási Áron öccséről. Kányádi Sándort kértem meg – aki a kézirat útját a nyomda felé egyengette –, hogy tájékoztassa olvasóinkat az „atyafiságos viszonyokról”: „A név és vér szerinti rokonságon túlmenően a szó szerinti rokonság, az egyazon szavak hasonló észjárásra valló egymáshoz illesztése is indokolja a nagy íróra való hivatkozást. Mégse gondoljon senki valami halovány utánzöngére, aki nagynevű bátyja árnyékában s annak morzsáiból élődne.”
Ez a lapszám adott alkalmat, hogy később – 1974 nyarán, amikor felkerestem a farkaslaki szénégetőket –, személyesen is megismerkedhessek vele. Aminek az volt az előtörténete, hogy Barabás István bukaresti kollégám nemcsak a „kiadás előtt álló önéletrajzi könyvét” harangozta be a lapban: a Tamási-sógort is írásra biztatta. Barabásnak köszönhetően jelent meg aztán a Két sétám Tamási Áronnal, amiből kiderül: Tamási úgy ismerte a falu határát, az erdőket, a forrásokat, mint az idős falustársai, akik a Gordon-hegy tövében töltötték munkás életüket.

2. Az utolsó kaszálás narratívái

Az emlékezések közös motívuma: valahányszor otthon tartózkodott, Tamási Áron sosem állta meg, hogy a gyermekkorában már megszokott szerszámot, a kaszát elő ne vegye. Tamási Gáspár azzal indítja a maga történetét, hogy a bátyja „vett egy új kaszát és ahhoz való kalapácsot és fenőkövet”, aztán nyelet csináltatott mind a kettőnek. Sipos Ferenc történetében a kaszálás „csak” kiindulópontja az elmesélt havasi sétának, amelynek végkicsengése kimondatlanul is: „helyszínkeresés” a hazaköltözéshez.
Tamási Gáspár:
A dolog úgy történt, hogy Ágnesnek férje nem volt már akkor, és így az sem volt, aki a füvet kaszálja, ha csak pénzzel nem fogadott. Hát gondolta bátyám, hogy egy kicsit kaszál az Ágnes kertjében segítségül… […] 

Amikor a szerszámok már készen voltak, akkor egy keddi nap Ágnes elment Udvarhelyre, mert ott mindig keddi nap tartják a hetivásárt, és Ágnes holmi apróságokat akart vásárolni, amit más napokon nem lehet megvenni. Bátyám pedig otthon maradt, és nekifogott, hogy az otthon lévő kertben a füvet lekaszálja. A kaszálás most elég jól ment, mert még gyermekkorában megtanulta volt ezt a mesterséget, s különösen gimnazistakorában a vakációja alatt sokat kaszált még másoknak is, mert olyan jól tudott kaszálni, hogy aki kaszást akart fogadni, az mindig őt akarta megfogadni. Akkor mondta volt édesanyámnak hatodik gimnazistakorában, hogy édesanyám, én nem azért járok már hatodik éve a gimnáziumba, hogy mindenkinek a füvét lekaszáljam. Hát azt gimnáziumba járás nélkül is le lehet kaszálni, már ezentúl én másnak többet nem kaszálok. Ekkor így szólt édesanyám: „Jól van, fiam, igazad van, én többet nem foglak erőltetni, hogy másnak napszámra kaszálni menj.” Jól tudott kaszálni, még mostanig sem felejtette el, mert már délben le volt kaszálva az Ágnes kertjében a fű. Akkor evett ebédre, s utána egy kis pihenőt tartott, s azután még volt Ágnesnek más helyen is egy kis darabocska, az inkább lucernás volt. S délután annak fogott neki, hogy azt is lekaszálja, s le is kaszálta, de tévedésből a másét, vagyis a szomszéd lucernást kaszálta le. S amikor Ágnes a városból hazajött és meglátta, hogy bátyám a másét kaszálta le, az övé kaszálatlan van, így szólt bátyámhoz: „Jaj, bátyám, maga a másét kaszálta le, nem az enyémet…
– Lehet, ha megtévesztettem, de ha már így van, akkor visszaállítani már nem lehet, s én még fiatalkoromban eleget kaszáltam másnak.
– Jó – mondja Ágnes –, de azt akkor megfizették, de ezt nem fogják megfizetni.
Erre bátyám így szólt: Ha nem, bizony, akkor essék Isten nevében, holnap a tiédet is levágom, akkor a tiéd is le lesz kaszálva.
Hanem aztán másnap mégis a kisebbik testvéremnek, vagyis Erzsinek8 a férje9 odament a tévedésből lekaszált lucerna gazdájához, hogy hátha fizetne mégis valamit a kaszálásért az illető. Hát Ferenc sógor mondja neki, hogy mi és hogy történt a dolog, s ő most azért jött, hogy a kaszálásért fizessen valamit. De amikor tudomásul vette az illető, akkor így szólt: Ej, azt a kutya mindenit neki, hát én azt a következő évre vetőmagnak akartam hagyni, hanem eddig én már rég lekaszáltam volna. Most már mit csináljak, meg kellene fizettessem a mag árát az író úrral. Utána még egy darabig gondolkozott, s aztán így szólt: Ferenc, mondd meg az író úrnak, hogy én a kaszálásért nem fizetek semmit, de ha valaki más kaszálta volna le, akkor azzal a mag árát törvényesen megfizettetném. Ellenben tőle nem követelek semmiféle kártérítést, de én sem fizetek semmit a kaszálásért. […]

Így ez a munka füstbe ment, akkor azután lekaszálta az Ágnesét is, de ekkor már nem tévedett el, mert mellette mind a két felől le volt kaszálva. Ezzel a kaszálás az ő számára be is fejeződött, mert ez volt az utolsó kaszálása, de lett a tenyerében legalább három vízhólyag a kasza nyelétől, ami azután sokáig fájt neki, de az is elmúlt lassan, mint ahogy minden el szokott múlani.
Sipos Ferenc:
Ez a séta is úgy kezdődött: megyek Ágneshez, s kérdem, hogy bent van-e Sógor úr? De bizony nem volt ő a házban, hanem kint a kertben. Odamentem hát hozzá.
– Jó napot, Sógor úr! Mit csinál?
– Egy kicsit kaszáltam… […] Sógor, eljönne velem fel a hegyi kaszálókra? Ott van egy hely, ahol kápolnavirág termik minden gondozás nélkül. Gyermekkoromban sokat jártam ott…
– Elmegyek én, Sógor úr. Korán indulunk?
– Hát korán, mert messze van. Hogy is mondják itt annak a helynek?
– Kankasdis-kert. Mert olyan, mint egy kert, csak éppen nincsen bekerítve. Annak a virágnak pedig úgy mondjuk: kankasdi.10
Reggel korán már útra készen várt az író. A tarisznyában élelem volt. Hátamra vettem a pokrócot, s azzal megindultunk a Fehér-Nyikó folyásával szemben, a már említett Kabala-ösvényen kifelé. Nagy hegyre kellett menni, nagy erdőkön át. Többször szarvasok, őzek lépték át az utunkat.
Szólt az író:
– Ezeknek itt jól van dolguk…
Kiértünk a tetőre, egyenes, sík terep volt, ennek a felső felében a Kankosdis-kert. Ahogy leülünk az egyik fa árnyékába, az író máris kezdi:
– Sógor, tud maga valamilyen vicces dolgot?
– Én igen, mégpedig rólunk, székelyekről.
– Hát akkor mondja! […]
Hát ezen jót nevetett az író, tetszett neki az elbeszélés, de annál kevésbé az a sok honcsoktúrás a kaszálókon.
– Hogy is tűrik a gazdák ezeket?! Nem lehet tőlük kaszálni úgy, ahogy az ember akarja. Ezek még akkor megvoltak, amikor én gyermek voltam, akkor is olyan nehéz volt megkaszálni, felgereblyélni ezt a helyet…
– Erre csak annyit tudok mondani, Sógor úr, hogy ez egy nagy hanyagság. A harmincas években itt járt a szolgabíró vadászni, gyűlést tartott, és azt adta ki parancsban, hogy tüntessük el ezeket a „patkánytúrásokat”. Felállott egy öregember, Mihály bácsinak hívták, és azt mondta, hogy nekünk szükségünk van ezekre a túrásokra, mert ezeken idővel kövér fű lesz, és a kicsi borjak ott tanulnak meg füvet enni, mert nem kell hogy lehajoljanak, állva esznek. Ezzel az ügy el volt intézve.
Így értünk el a Kankosdis-kertig. Ahogy nézelődünk, beszélgetünk, egyszer az erdei úton jön egy idegen szekér: „Na, jöjjenek, üljenek fel! Hová valók maguk?” Mondom neki rögtön, hogy mi biza farkaslakiak. De az író még gondolkozott, és így válaszolt:
– Én ott születtem, de nem ott lakom. Most szeretnék ott lakni végleg. Talán megérem…
A szekeres kíváncsi volt, hogy hát hol lakik az író.
– Magyarországon lakom, de azt még soha nem mondtam arrafelé menet, hogy hazamegyek. De amikor Budapestről jövök ide Farkaslakára, mindig azt mondom, hogy megyek haza… Erre felültünk a szekérre, s lassan hazadöcögtünk.
Otthon várt Ágnes meg a feleségem.
– Na, bátyám, megjárták jól magukat?
– Mi meg, s erősen elfáradtunk, de nem bánom. Legalább megláttam még azt a tájat […]. Köszönöm, Sógor, a fáradságát.11

1 Madáchcsal szólva: „ A gép forog, az alkotó pihen. […] Nem adhatok mást, csak mi lényegem.”
2 A Falvak Népe a romániai magyar földművesek (1991-től gazdák) lapja 1932-ben indult, de 1952. július 15. és 1989. december 26. között Falvak Dolgozó Népe címen jelent meg. Kiadói székhelye kezdetben Kolozsvár, később 1951-től Bukarest volt.
3 Falvak Dolgozó Népe, 1970. május 6. 
4 Lásd in: Cseke Péter: Víznyugattól vízkeletig. Riportok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976. 77–89.
5 Sipos Ferenc (1987–1995), Tamási Erzsébet férje.
6 Falvak Dolgozó Népe, 1969. szeptember 24.
7 Tamási Ágnes, az író húga.
8 Tamási Erzsébet.
9 Sipos Ferenc.
10 Kakukkvirág.
11 Falvak Dolgozó Népe, 1972. szeptember 20.