Allítólag közismert Lengyelországban a lengyel–magyar barátságot hirdető rigmus: „Polak, Węgier, dwa bratanki / I do szabli, i do szklanki / Oba zuchy, oba żwawi / Niech im Pan Bóg błogosławi.”, ami magyarul annyit tesz, mint: „Lengyel–magyar két jó barát / Együtt harcol s issza borát / Vitéz s bátor mindkettője / Áldás szálljon mindkettőre.” Nos, mikor még közös uralkodónk volt Báthory István személyében, bizonyára élő valóság volt e mondás, mint ahogy máskor is a történelem folyamán. Ádám Gyula fotóművész a saját bőrén tapasztalta meg annak igazságát.

Történt, hogy meghívták Lengyelországba, hogy állítson ki fotóiból egy válogatást a történelmi hangulatú és jelentőségű Gdansk szomszédságában, a szinte Kolozsvár méretű Toruń középkori légkört árasztó belvárosában szervezett Csángó Fesztiválon. Egyik ámulatból a másikba esett: Lengyelország? Csángó Fesztivál? Aztán fény derült a talányra. Sámsondi Kiss Gergely a Szépszerével táncházzenekar honlapján így számol be a fesztivál létrejöttéről: „Lengyelek egy csoportja a 80-as évektől megismerte és megszerette a magyarországi táncházmozgalmat, és megalakították a sajátjukat annak mintájára, sőt a magyar ’táncház’ szót is átvéve. Mivel erdélyi és moldvai tánctáborokban is jártak, a magyar zenét és táncot is megkedvelték, így néhány lengyel városban csángó körtáncokat is igénylő társaságok alakultak ki. Természetesen a lengyel táncházmozgalom az ő régi zenéiket és öreg zenészeiket keresi – például az Északi-Kárpátokban fellelt hagyomány párhuzamba állítható a szintén Kárpátok-béli csángó kultúránkkal.” A magyar zenészek 2008-ban ismerkedtek meg a Bákó megyei Somoskán Joanna Mieszkowicz (Asia)-val, valamint Jakub Trojanek (Kuba)-val, az ismerkedésből barátság, s a barátságból közös munka lett, gyakran muzsikáltak moldvai és gyimesi zenét a lengyel táncházakban. 2019-ben a jósors összehozta őket egy magyar diplomatával, a csángó kultúrát szintén ismerő Illés Pál Attilával, aki támogatta és ösztönözte a Szépszerével lengyelországi fellépéseinek fesztivállá alakulását. Pártfogójuk azóta a gdański magyar főkonzulátust vezeti, és 2020-ban megérte első kiadását a Lengyelországi Csángó Fesztivál (Festiwal Czango w Polsce). A rendezvénynek jól bejáratott forgatókönyve van: a nulladik napon Gdańskban táncoktatást tartanak, este kiállítás nyílik Toruńban, Sámsondiék szerint „egy jó és lelkes táncházas szervezettel, csapattal és közönséggel bíró családias” városban. A hétvége számos programot kínál a műfaj kedvelőinek a tánctanítástól a táncházig, az előadásoktól a kézműves-foglalkozásokig.

Nos, ebbe a miliőbe csöppent bele Ádám Gyula. Lelkesen számolt be tapasztalatairól, arról, hogy milyen őszinte érdeklődéssel és szeretettel fogadták a csángó kultúrát, milyen nagy jártasságot tanúsítottak benne, és milyen szakértelemmel nézték képeit. Azt is elmondta, hogy a népes közönség előtt lezajlott hivatalos megnyitón az Angliában dolgozó Lukács István agykutató Zerkula-tanítványként muzsikált gyimesi halottkísérőt, improvizált hang­versenyére beöltözött csángó viseletbe, megteremtve a hangulatot a képek megtekintéséhez: véletlen egybeesés, hogy a megnyitó napja éppen Sára Ferenc néprajzkutató temetésének évfordulójára esett, a kiállítás záróképe pedig a részt vevő zenészekről készült a temetés után. Elemi erővel hatott a páratlan hangulatú gyimesi muzsika és a képek összhangja.
Másnap ugyanabban a teremben zajlottak a különböző foglalkozások, s a felvételeken megörökített életképek bemutatása mellett fotótörténeti témájú beszélgetés is kikerekedett, ugyanis a múlt század nyolcvanas éveiben a felvételek még 6 x 6-os filmre, fehér-fekete és színes tekercsfilmre készültek, majd a digitális technika rohamos fejlődése és nyomon követhető a felvételeken. A művész örömmel konstatálta, hogy a hozzáértők sem tudtak különbséget tenni a fényképek között az alkalmazott technika alapján, ugyanis azok önmagukért beszéltek, tartalmuk és üzenetük lenyűgözte a nézőket. Mint mondta, mindig arra vágyott, hogy a képeit ne csak a vájtfülűek, a moldvai és a gyimesi népéletben jártas, azt ismerő közönség értékelje, hanem olyanoknak is mondjanak, üzenjenek valamit, azokat is megragadják a látottak, akik mit sem tudnak a csángókról, a csángó kultúráról, a magyarságról és a környezetéhez való viszonyáról; és nem a technikát figyelik – holott az is érdekes –, hanem a képek mondanivalójával azonosulnak. Toruńban, Nicolaus Copernicus – vagy magyarosan: Kopernikusz – szülővárosában ezt sikerült megélnie Ádám Gyulának. Élőben megtapasztalhatta, hogy „Lengyel-magyar két jó barát / Együtt harcol s issza borát”.