A régi város legszembetűnőbb sajátossága nem ez, hanem a csőházak (nha ong) sorainak különleges külleme. A kifejezés az átlagnál – a nálunk megszokottnál – keskenyebb, de emeletes házakat jelenti, amelyek egymáshoz tapadva határolják az utcákat. A stílus a 15. században, illetve attól kezdődően alakult ki, mikor a régi vályogházakat kezdték felcserélni az új, polgári, kényelmesebb, téglából készült lakóépületekre.  És mivel az adót a front szélessége függvényében állapították meg, a házak utcára néző részét ilyen keskenyre, 3-4 méteresre tervezték, de aztán befele 40-60 méter is lehetett, hogy nyugodtan elférjen elől a műhely és/vagy az üzlet, mögötte a raktár és végül a lakás, ami persze az emeletre is felkúszott. Ami maximum kettő lehetett, hisz a magassága nem haladhatta meg a császári épületekét. Sok helyütt már átalakították a régi házakat, de szerencsére maradt meg bőven ezekből a kecses, keskeny, olykor eléggé díszes épületekből.

A régi város legszebb része a Hoan Kiem-tó környékén húzódik végig, ahol nem bántották a régi épületeket és az újabbakat is ezeknek megfelelően készítették el. A tó és szigetei Hanoi emblematikus részét képezik. Sajnos mi csak este láttuk az együttest, aminek ilyen világításban bizonyos részei jól érvényesültek, az összkép azonban nem igazán alakult ki. Nevét, a legenda szerint, egy 15. századi kínai betöréshez kapcsolódik, amikor az ottani főúr egy mennyei aranyteknőstől kapott karddal verte vissza az ellenséget. Majd a diadal után a tavon csónakázva egy óriásteknős jelent meg és vette vissza a híres szablyát, ez lévén az istenek akarata. A tó ezután kapta a Visszaadott kard tava, azaz Ho Hoan Kiem nevet. A legendát végül 1967-ben a valóság dicsfénye ragyogta be. Akkor ugyanis egy halász „kifogta” a mitikus teknős mai rokonát, amelyet kitömve mi is láthattunk egy üveggel védett piedesztálon, teljes 2,1 m hosszában, 1,2 m szélességében és 250 kilójával. Érdekességként említem, hogy a tóban még élt egy valamicskével kisebb rokona, 2016-ban pusztult el. A tudósok szerint összesen 4 példány él még e fajból.
A szigetecskére, melyen a teknős is látható, aranyozott díszítésű kapun mentünk be, majd a ragyogó vörös(en kivilágított) – vajon milyen lehet nappal? – Felkelő nap nevű hídon át vitt utunk a Ngoc Son-templomba, amelynek érdekessége, hogy gyakorlatban példázza mindazt, amit elmondtam a vietnámi népi vallásról. Lényegében az emlékezés temploma és nem egy vallásé: viet ősatyák, taoista szentek szobrai kaptak helyet benne, az emberek pedig azért járnak oda, hogy leróják tiszteletüket, felidézzék, ami fontosat ezek a személyiségek, vagy saját őseik közvetítenek, az útmutatásaikat, netán megerősítést vagy jóérzést, nyugalmat kapjanak. Körülötte csodaszép növények, elrendezések, bokrok és virágok, a tó közepén kis sziget a Teknőstoronnyal, ami a város jelképe. A szépség és a nyugalom oázisa.