Miután Huéban az esőzés miatt szinte egy egész napot semmittevéssel töltöttünk, elrepültünk Saigonba, Vietnám legnagyobb városába. Egykor Kambodzsa legnagyobb kikötője, majd egész Indokína, később pedig Dél-Vietnám fővárosa volt. Ma Ho Shi Min város néven ismert, de valószínűleg csak a hivatalos megjelenésekben emlegetik így, hisz a köztudatban a régi nevén maradt meg, és a lakosai is inkább azt használják.
Saigon népessége a 2022-es adatok szerint 9 389 720 fő, és nemcsak amiatt, hanem új negyedei révén is igazi metropolisz, bár hangulatában ez nem mindig érezhető. Hatalmas, különleges alakú toronyépületei impozánsan törnek az égre és folytatják azt az északi részekhez képest európaibb küllemet, amely az egész település sajátja.
Gondoskodnak is arról, hogy az arra vágyók – valószínűleg leginkább a turisták – körbepillanthassanak a városon. A 2010-ben befejezett 68 emeletes, 262 méter magas Bitexco Pénzügyi torony – amely az országban is a legmagasabb épület –, 49. emeletét teljes egészében kilátótérré alakították, ahonnan minden irányba a horizont végéig lehet gyönyörködni a mérsékelt szépségű látnivalókban. Mert a modern építkezések sora szinte teljes egészében a brutalista stílus iskolapéldája. Ezt valamennyire csak a víz adta lehetőségek törik meg. A város ugyanis a Saigon folyó két oldalán terül el, és ennek hidakkal ékesített látványa kellemes.

Ho Shi Min városban az érdekesebb rész Saigon korából származik, és ennek okát leginkább a francia uralom következtében megjelenő hatások magyarázzák. Ilyen a Főposta szépen rendben tartott épülete, melyet maga Gustave Eiffel (1832–1923) tervezett. Meg a párizsi Hôtel de Ville-re (magyarul ez is városháza) emlékeztető, de kisebb és szerényebb városháza, és a 60 méter magas tornyú Notre-Dame-katedrális, amely Indokína legnagyobb keresztény temploma és az itt élő franciák hitéletének központja. Ottjártunkkor sajnos az épület homlokzatát teljes egészében állványok borították, de a többi részéből kiderült, hogy a templom élénk téglaszínű, bár nem téglából készült. Az 1880-ban felszentelt székesegyházat gránitból emelték, és Marseilleből hozatott csempével díszítették, ami a különleges hatást magyarázza. Előtte egy Rómában készült egyszerű, de szép Mária-szobor áll, amelyet 1959-ben küldtek és a saigoni keresztségben a Szent Mária, a Béke királynője, akkoriban a jövőre nézve tudatosan reményt keltő nevet kapta.
Szintén francia beütésű, hisz a párizsi Opéra Garnier vonalait követi és a Petit Palais homlokzatából ihletődött az 1899-ben épült Operaház, amely aztán egy időben a dél-vietnámi nemzetgyűlésnek adott helyet. Szerencsére mára Városi Színházzá vedlett, amelyben kamaradarabokat, könnyűzenei koncerteket, klasszikus vietnámi darabokat és akrobatikus előadásokat tartanak.
Tetszett a Vietnám Történelmi Múzeum, amelynek termei az őskortól az utolsó császári dinasztiáig fellelt, leginkább művészi emlékeket sorakoztatják föl. Aprócska bárjában finom frissen csavart gyümölcslevet kaptam, és közben gyönyörködhettem a kertjében és az oda látogató kisiskolás gyerekek vonatozásában.
Az igazság az, hogy én Saigonban valami egészen mást kerestem. A csendes amerikai nyomait. Graham Greene regénye, amellyel egykor a szerzőt örökre a szívembe fogadtam, hogy utána minden magyarul megjelent művét elolvassam, itt játszódik. De az én lelkemen kívül sehol, sem idegenvezetők, sem társak gondolataiban, de az utcán sem találtam nyomát.