Márton Áron a kultúra szolgálatában mottóval híres püspökünk népnevelési tevékenységére reflektál­tak művészettörténészek, kultúra­ápolók és az értelmiségi közösség a csíkszeredai Márton Áron Kulturális Központban január végén. Az igazat megvallva, nem sokat tudtam munkásságáról, így meglepő volt hallani, milyen kiemelkedő szerepet vállalt a kulturális életben és a „népnevelésben” Erdély-szerte. Azonban az előadások – véleményem szerint – a közvetlen üzeneteiken túl más jellegű tendenciákra, dilemmákra is rámutattak. Ezekről szeretnék elmélkedni mint a csíki ködben sertepertélő fiatal kultúratisztelő, -művelő. 
Minden nemzet lételeme, feltétele a saját kultúra. Értékeink meghatározása, őrzése, ünneplése elengedhetetlen közösség- és identitásépítő szereppel bír. Mi, székelyek szeretjük azt mondani, hogy: igen, mindenkinek nagyon fontos, na de nekünk aztán különösen az, hiszen a nemzeti kultúránk a legnagyobb erőnk a mindenfelőlről leselkedő veszélyek ellen. Kisebbségként (nemcsak Erdélyben, de Európában is) persze nem könnyű a sorsunk, bár valljuk be, van valami romantikus abban a képben, ahogy népek tengerén egyedül hajózunk szemben az árral. Így hát szorosan kapaszkodunk örökségünkbe, szigorúan tartjuk, ahogy a hegyek nagy marka tartja tornácos házainkat. Ez pedig fontos – létjogosultsága van a hagyományőrzésnek, és annak is, hogy büszkék legyünk rá. Z generációs székely leányként merem állítani, hogy a mélyre nyúló gyökerek segítenek biztos helyet találni a világban. De azt is állítom, hogy ki kell kandikálnunk fenyveseink szálai közül, ha tiszta képet szeretnénk alkotni magunkról.
Az előadáson több ízben is elhangzott a világi kultúra káosza, a közösségi média fenyegetése a fiatalokra, a művészet értéktelenedése. Utazási blog, cicás videó, haul, tik-tok táncok, emojik, gyors, még gyorsabb, még hangosabb, még addiktívabb tartalmak zúdulnak ránk. Értékvesztés, propaganda, preparált ifjú lelkek, szétszabdalódó személyiségek. Ennek az özönvínek kell a kultúra ellenálljon. Az előadásokban azt pedzegették, hogy mégis kinek a felelőssége ez. Az értelmiségé? A szülőké? Az oktatásé? Mindenkié egy kicsit?
Én úgy gondolom, a kérdés maga rossz. 

Az „ellenállás” ugyanis elutasítást, elfordulást, vehemenciát feltételez. Ez pedig az elszigetelődés újabb bugyrába taszít. A „hegyek marka” ugyan megtartani képes – de össze is roppanthat. Romantikus gondolat, de nem a valóság az, hogy az izoláció az egyetlen esélyünk. Fiatalként csakis azt látom előremozdítónak, ha nem ellent tartó közösségként, nyitott szemmel vizsgáljuk helyünket a világban. Miért ne szerethetnénk egyszerre Kodály Zoltánt, a gyimesi csángó népzenét, a svéd metált és az amerikai goát? Összetett, érzékeny lények vagyunk, és természetes velejárója emberi minőségünknek, hogy nagyon különböző dolgokban is szépséget, értéket fedez fel. 
Vegyük alapul Márton Áront, aki – mint az előadásokon el­hang­zott – igenis a szabad gondol­ko­dás, a nyitott körültekintés jegyében igyekezett nevelni a népet, a társadalom aktualitásaira (is) reagálva, nem csupán a régit őrizgetve. Ő úgy gondolta, hogy a kultúra ápolása, továbbadása az iskola, az egyház és a teljes értelmiség feladata. Talán ezt a gondolatot kellene értelmeznünk, újragondolnunk jelenünkben. Az iskola és az egyház intézményei sokat változtak, szerepük azóta más léptékű, akár tetszik, akár nem, de azért annyiban aktuális az üzenet, hogy fontos az elméleti, információs alapok elsajátítása, és a lelki tudatosság, a spirituális én gondozása. 
Az értelmiség szerepe azonban képlékenyebb, több ága van, azt hiszem. Ők alakíthatják a közízlést, az értékrendet, trendeket. Nekik kell tehát átgondolni a mai kultúrával kapcsolatos problémáinkat. 
Az én kérdésem pedig a következő: felismerjük-e a kultúraőrzés és a kultúraápolás közötti különbséget? 
Nekem úgy tűnik, hogy míg az előbbiben jeleskedünk, az utóbbiban közösségszinten komoly hiányosságok vannak. Szervezetek, intézmények, mozgalmak védik csíki, székely örökségünket, ez pedig valóban fontos, mert a gyökerek fontosak. 
Na de – mit tartanak ezek a gyökerek? Van-e új, friss, releváns? Nyitottak vagyunk-e, képesek-e befogadni, magunkévá tenni nemcsak a már ismertet, a komfortosat, hanem az innovatívat, a formabontót is? Semmiképpen nem állítom, hogy ne létezne kortárs irodalom, művészet, kultúra környékünkön, hiszen van, él, köszöni szépen. Alkotók sokasága folyamatosan igyekszik aktív lenni, hangot találni. De nehéz hangot találni – ez a bökkenő. Túlságosan elterjedt a vagy-vagy gondolkodás: hagyományos vagy progresszív, régi vagy új, bejáratott vagy idegen. Az ellentétekre való kiélezettség nyomást teremt. Lazulnia kell a maroknak. 
És miért ne, legyen Márton Áron a példánk ismét: a maga korában újat, frisset teremtett, teljes vállszélességgel állt ki, mondjuk, a Gyer­gyó­szárhegyi Művésztelep megalapításáért, ami azóta nemzetközi alkotótáborrá nőtte ki magát. Felbecsülhetetlen kulturális érték, maradandó, de folyton megújuló mozgalom. 
Hasonló nyitottságra, aktivitásra kellene törekednünk, hiszen ez a példa bizonyítja, hogy a világi felé való nyitás és a hagyományos értékek csodálatosan megférnek egymás mellett.
Nem ördögtől való sem a kon­temporális művészet, sem a technológia, még a közösségi média sem, csak fel kell fedezni a lehetőséget, az értéket, a szépséget bennük. Olyan értelmiségre van szükség, aki képes erre, és képes aktív szerepet vállalni. A megmaradás leggyümölcsözőbb formája ugyanis nem az újdonságoktól ódzkodó elutasításban, hanem a közösségi, közös gondolkodásban, művelődésben, alkotásban van.