Kétezer-huszonkettő június ti­zedikén a következő mondatokkal fejeztem be a beszámolómat: „Ezután egy ideig nem utazom. Szükséges itthon az állandó jelenlétem. Táplálkozhatnának az írásaim a régebbi utaimból, de valahogy most jött el az a pillanat is, amikor szerkesztő barátommal arra gondoltunk, hogy talán valami mással folytathatnám. Az életvitelem is kiszámíthatatlanná vált, elég sok feszültséggel. Ezért nemcsak befejezem a Kubáról szóló írásomat, hanem egy – remélem (!), rövid – időre szünetet is tartok a publikálásban. De ígérem, hogy jövőre veletek ugyanitt!”
A jövő megérkezett, és bár nem olyan családi-lelki-hangulati körülmények között, mint szerettem volna, mégis örömmel kezdek a folytatásba.
Körülöttem most már csend van. Nem vészjósló, bár az utóbbi időben sokszor éreztem annak. De most nem. Ez a csend a halálos nyugalom csendje. A túlságos pihenésé. Mikor annyira kell már a nyugalom, hogy érte cserében az emberfia hajlandó lemondani bármiről. A tehetetlen belenyugvásé. Örömtelen csend: a nem-látás, az oda-nem-figyelés, a „nem érdekel, nem tudom” csupasz csendje ez. Pedig én szeretem a csendet. Magamban, körülöttem. Rendszerint meg is teremtem. Az én csendemben jó lenni. És bár az ünnepek történéseinek egy része megzavarta, sikerült visszaállítanom magamban, és ebben tervezgetem a sorozat folytatását.

Tudjuk, minden kezdet remény is egyben. És lehetőség. Meg illúzió: az énünk kitágulása, korlátaink megszűnésének rövid, de annál intenzívebb illúziója. Tiszavirág-életű az abba vetett hitünk, hogy megvalósítható, elérhető, megismerhető mindaz, amiről eddig álmodoztunk, de amiről álmodni, amit megálmodni már nem mertünk. Az illúzió átjár még most is, miután kegyetlen valóság tépte szét nemrég mindennapjaimat, az életem menetét, megrendítve ideig-óráig a meggyőződésem, hogy a sors kegyeltje vagyok.
Persze a kezdetet mindig vég előzi meg, és ezzel együtt a számvetés, amely nem kötelező ugyan, de gondolkodó embernek elengedhetetlen, szokás, mint a fogmosás. Számadás az elmúlt évről, amelynek történései ezúttal a jövőre is rávetítik árnyukat.

Számadás elmúlt életekről. Mert sok, túl sok fontos ember ment el. Köztük a számomra legfontosabb, ily módon végleg elveszítve életem két lényeges támaszából a másodikat is. 
Lehet, hogy sokan tudják, akik meg nem, azoknak írom, mert most már képes vagyok beszélni róla, hogy amikor letettem a tollat – így írom, mert ennyire belénk ivódnak anyanyelvünk kifejezései, pedig a valóságban mikor megszűntem pötyögni a laptopomon –, tulajdonképpen a férjem halálos ítéletét tudtam meg. Az utóbbi két évem azzal telt, hogy igyekeztem néha a lehetetlent is megkísérteni, mert társam a legfélelmetesebb kórral, a súlyos, áttétes daganatos betegséggel próbált megküzdeni. Illetve nem is küzdött, hanem sok szorongással, búsan, néha reménykedve, többször elkeseredve próbálta túlélni a túlélhetetlent. Mint már tudjuk, sikertelenül. Ezt a történetet is szeretném majd megírni, mert kálváriánk pontosan tükrözi egészségügyünk elképesztő állapotát, kitüntetett kórházunk sok alkalmazottjának az életet és a szenvedést semmibe vevő, félelmetes érdektelenségét, sőt tudatlanságát, a mindennapjaink lélekőrlő szélmalomharcait, szűkebb hazánk furcsa ellentmondásait, sőt még az identitásunkkal, a megőrzésével, ennek módjaival, a szűkebb pátriánk büszkeségeivel szembeni egyre gyakoribb kételyeimet is. Végtelenül fájdalmas és döbbenetesen tanulságos történet volt ez, amiért társam az életével fizetett. 
Ilyen tapasztalatok, érzések és körülmények terhével hívom most az olvasókat egy nagy, szerteágazó, a legtágabb értelemben vett kulturális körutazásra, amelyben régebbi és új világlátó élmények előtt, közben, mellett, a mindennapok – mindennapjaim! – olvasási, magatartásbeli, szakmai, művészi vagy épp nagyon is művészietlen, de civilizációnkhoz tartozó, azt esetenként meghatározó külső-belső utazásaimat mutatom meg.