„2004. december 26-án 9,1 erősségű földrengés történt Szumátra indonéziai sziget nyugati partjainál, amelynek következtében óriási hullámok zúdultak rá Indonézia, Srí Lanka, India, Thaiföld és az Indiai-óceán kilenc másik országának partjaira. A természeti csapásnak Szomáliában is voltak áldozatai. Az árhullám legnagyobb sebessége közel 800 km/óra volt és a magassága elérte a 30 métert is” – emlékezik az MTI a több mint kétszázezer áldozatot követelő kataklizmára. Az évfordulós hír szomorú emlékeket idéz fel bennem is.
A katasztrófa előtt néhány hónappal egy újságíró-konferencián jártunk feleségemmel Thaiföldön, s a hivatalos program után néhány napot a tengerparton töltöttünk. Ha akkor következik be a szökőár, talán most nem tudnám róni a sorokat. Így mikor 2005 januárjában meghívást kaptam a Thai Idegenforgalmi Hivataltól egy úgynevezett bejárásra, rögtön igent mondtam. A cunami utáni állapotokról forgathattunk, s a kérés csupán az volt, hogy a mozinak legyen pozitív kicsengése. Nem volt könnyű teljesíteni, de a szerencse a segítségemre sietett, s megismerkedhettem a cunami egyik túlélőjével, a Svédországban élő Somogyi Zsolttal. Az ő elbeszélése alapján forgattunk, s az elkészült dokumentumfilmet a Magyar Televízió többször is játszotta.

Bangkokba érkezve még nem éreztünk semmit a tragédiából. A zsúfolt utcákon turisták vonultak, a vigalmi negyed is tele volt külföldiekkel. Legfeljebb egy szuvenírboltban megvásárolható fényképek emlékeztettek az egy hónappal azelőtt történtekre. Emlékszem, az egyiken egy hatalmas vízfal elől menekül egy ember reménytelenül, a másikon egy kikötőben való pusztítást szemlélhettünk. 
Phuket szigetén viszont már élőben szembesülhettünk a katasztrófával. A romok hegyekben álltak, az egyik tetején Happy New Year! feliratú szalagot sodort a szél. A katasztrófavédelmi központban egy adminisztrátor tárgyilagosan számszerűsítette az áldozatokat, majd elvittek minket a kórházba, ahol hirdetőtáblán láthattuk az eltűntek – s nagyon sok gyermek – fotóját. A legnehezebb feladat mégis az egyik operatőr kollégámra várt, aki a távolabb lévő hullaházban forgatott. Napokig nem lehetett hozzászólni, s a közös étkezéseket is kerülte. Egy magyar búvárral is készítettünk interjút: ő és társai egy föld alatti üzletközpontból hozták ki a holttesteket, hangja a felvétel során sokszor elcsuklott. Minden riportalany kiemelte a helyi lakosok segítőkészségét. Legtöbbjüknek szinte mindene odaveszett, de a vendégeknek megpróbáltak így is mindent megadni. 
Pozitív kicsengést vártak tőlünk vendéglátóink. Talán a már említett Somogyi Zsolt szavai fejezték ki legjobban a túlélők érzéseit: „Magamba szálltam, csúcsmenedzserekként sérthetetlennek véltük magunkat, az anyagi jólétet pajzsnak véltük. Ez itt már nem számított, meg kellett értenünk, hogy az univerzum picike porszemei, s tökéletesen egyenlőek vagyunk.”