Szerencsém volt, operarajongóként végigkövethettem Marton Éva operaénekes művészi pályáját. Első találkozásunkra valószínűleg én emlékszem csupán, a Művésznő egy dedikálásra érkezett a Hungaroton Vörösmarty téri szalonjába. Az intézmény egyik vezetőjeként kollégámmal adhattuk át – nagy kézcsók kíséretében – a legnagyobb virágcsokrot, amit valaha is valakinek átnyújthattam. Az impozáns üzlet előtt közben hosszan kanyargott a lemezének dedikálására várók sora. Az ünnepelt pedig csak írt és írt fáradhatatlanul.
Másnap megismerkedhettem férjével, Marton Zoltánnal, a Hamburgban élő sebész főorvossal. Első pillanatban szimpatizáltunk egymással, legalább egy órát beszélgettünk: karrier, utazások, valamint az én gyomorfekélyem mind szóba kerültek. Később sokat gondoltam az eszmecserére, amikor az említett betegséggel operáltak, pedig korábban Zoltán számos jó tanáccsal látott el.

A ház ura nemcsak szerető férjként volt jelen Éva mellett, hanem menedzserként is szolgálta feleségét. Egy négy és fél évtizedes pályának, több mint háromezer opera- és koncertelőadásnak lehetett tanúja, jóban-rosszban osztozhatott párjával. Főleg a jóban, hiszen a Művésznő karrierje káprázatos volt, keveseknek adatott meg hasonló pályafutás a nemzetközi színtéren.
Zoltán támaszként segíthette az életutat, s naplójának köszönhetően dokumentálni is tudja a sikeres évtizedeket. E feljegyzésnek köszönhetően született meg a Császárné szolgálatában című visszaemlékezések két kötete. A cím egyrészt Richard Strauss Az árnyék nélküli asszony című operájának egyik főszereplőjére, Marton Éva kedves alakítására, de egyben a krónikásra is utal.
Kezdődjék tehát a krónika! Zoltán felvázolja a családi hátteret. Jelentősége van, mivel a házaspár életében a család mindig előtérben marad. Romantikus megismerkedésük színt visz a történetükbe, mindkettőjük karrierje a lapokon folyamatosan bontakozik ki. Az operaházi szárnybontogatások ígéretes jövőt sejtetnek. A házaspár egészséges önbizalommal mégis a világ nagy operaszínpadai felé tekint, s egy frankfurti szerződésnek köszönhetően el is hagyja az országot. Bátorság kellett e döntéshez, hiszen az énekesi karrier részben két vízszintes hangszalagon múlik, egy közönséges betegség szétfoszlathatta volna terveiket. Fiatalok voltak, előre tekintettek, s a tehetség, a magabiztosság, no meg az orvosi háttér meghozta gyümölcsét. Éva a színpadon, Zoltán orvosként futott be. Marton Éva a világ nagy operaházaiban visszatérő vendég lett, s a Frankfurti Operában 1974-ben felkérték a már említett Császárné szerepére.
(Folytatás következik)