A múlt rezsimben az ipari vállalatokat, bankokat, kiemelten fontos intézményeket barna egyenruhás őrök felvigyázták. A múzeumnak helyet adó Mikó-várat úgyszintén, s talán még szigorúbb felügyelet alatt tartották, nem akármilyen értékeket tárolnak annak falai között. Hárman váltották egymást, a „csokoládébarna őrök” pisztollyal övükben teljesítettek szolgálatot. Közülük is kitűnt a hivatására igen büszke, apróbb termetű, katonás tartású ember, Lőrinc. Ha nem a bejárat alatti kapusfülkében tartózkodott, akkor a várat kerülte, árgus szemekkel figyelt minden mozgásra. Nem csupán a várba bejövőket vizslatta, de az intézmény munkatársait is számontartotta. Lőrinc a „várkapitány” kedvence volt, bármilyen változást eszközölt az őrző-védő testület, ő elmozdíthatatlan volt.
Történt, bár ritkábban, hogy egy pohárnyi erőset is elfogadott tőlünk, ilyenkor elnézőbb volt. Egy alkalommal a várkapitány próbára tette: – Lőrinc, maga ivott – szólt rá. Lőrinc haptákba vágta magát, s katonásan jelentette: – Igazgató úr, én aztán nem. – Nahát, akkor – krétával a gang közepén egy vonalat húzott az igazgató – menjen végig ezen a vonalon úgy, hogy nem tér le róla. El is indult Lőrinc a vonalon, bármennyire egyensúlyozott, útja „ökörhúgyos”-ra sikeredett. Roppant szórakoztató volt.

Általában mindig idejekorán értesítette a várkapitányt a kapusfülkéből telefonon, hogy érkezik a művész „ellenőrzésre”. Ennek előzménye az volt, hogy Beczássy Antal festőművész nagyméretű munkáját, a Kontyoló című festményét a múzeumra bízta megőrzésre. A több méter hosszú festményt az akkor az én felügyeletemre bízott néprajzi raktár egyik falán tartottuk. A mikroklíma is megfelelő volt a tárolásához. A művész beérkezett a várudvarra, jellegzetes pózban, csípőre tett kézzel kiáltott fel a várba: – Hol a várkapitány? Az igazgató ilyenkor megjelent az ajtóban, s bár tudta, mégis megkérdezte, milyen alkalomból van szerencséje szót váltani vele. – Jöttem ellenőrizni festményem állapotát – így a művész. – Rendben – volt a válasz, s azzal visszatért az irodába. A java csak ezután következett, jómagam Vili bácsival, a kiváló népi faragóművésszel – akit a múzeum asztalosként alkalmazott –, az emeleti raktár faláról leszereltük a festményt, lecipeltük az udvarra s nekitámasztottuk az árkádok alatt a falhoz. Közeledett a művész, ugyancsak csípőre tett kézzel, jobb kezével szakállát turkálva vizslatta munkáját. Mindig volt valamilyen kitalált kifogása: vagy valamilyen jelentéktelen apró repedést „fedezett” fel festményén, vagy a kereten vett észre horzsolást, amelyet akár mi is ejthettünk. Ha az inspekció véget ért, lehetett visszavinni a festményt a helyére.
Már kezdtem unni ezt az állandó macerálást, s elhatároztam, hogy megkeresem Tónit, megkérem, hogy felejtse el az ilyenfajta inspekciókat. Akkori lakásán, a Márton Áron Főgimnáziummal szembeni emeletes házban kötöttük meg „borral öntözött” egyezségünket. Ettől kezdve jó barátok lettünk. Igaz, volt egy olyan spekulatív kérdése, mi lenne, ha elintézi a várkapitánnyal, hogy helyettem más cipelje festményét. – Nem lehet, Tóni, mert az én raktáramban van, s én felelek érte. – Na, akkor jó kezekben van – így a válasz. – Hanem mikor állsz modellt egy portrévázlathoz, olyan hunos fejed van – fűzte hozzá. Én meg mindig halasztottam a dolgot, így nem született meg a „művészi portré”.
Hosszú ideig nem nézett a múzeum felé sem. Később muzeológusként is megismerkedhetett e munkakörrel, belekóstolhatott a múzeumi életbe, s akár naponta is „ellenőrizhette” festménye állapotát. Nem sokáig, pár hétig-hónapig volt az intézmény munkatársa. Főleg a tárlatvezetésben „jeleskedett”. Magyarázataival elbűvölte látogatóit. Nemegyszer olyan hosszúra sikerült az expozéja, hogy a népes turistacsoport egyre fogyatkozott. Máskor meg a záróra vetett véget előadásainak… Most már senkinek nem kell cipelnie Beczássy mester festményét. Már ő sem teszi evilági inspekcióit a múzeumban. S már Lőrinc, a kapus sem vágja haptákba magát a vár kapujában.
Maradt a festmény, amely a városháza folyosóján látható. Bárki megtekintheti.
 

Kristó Tibor