Hirdetés

Vasárnap, négy és hat között

HN-információ
Becsült olvasási idő: 7 perc
Vasárnap, négy és hat között
Joseph Roth (1926)

Egy téli vasárnap délután, úgy négy és hat között, a szabadság kezd elviselhetetlenné, terhes ajándékká válni. Még nappal volt, de a fokozatosan fényét vesztő múlásában, a mozik bejárata előtt megcsillannak a délutáni előadásokra hívó plakátok, hirdetik, hogy a jóságosan óvó sötét termek talán enyhíteni tudják a közelgő magányos este kegyetlen szürkeségét. Azonban már most összerándul az ember gyomra, ha a szükségszerűen bekövetkező tényre gondol, hogy hat órakor újra kiszorul az utcára, és még nem lesz éjszaka, de már nem is esti a hangulat. Az éppen felgyúló utcai lámpák és fényreklámok ezüstösen friss csillogásában látható lesz, amint a következő váltás éppen beözönlik a filmszínházba, melynek dicső képeit a most távozó maga is átélte az imént, és már mélyen magába is temette azokat, és most már itt áll megfosztva a várakozástól, hogy a mozilátogatás képes lesz erőt nyújtani számára a vasárnap hátralevő részének elviseléséhez. Jellemzően az eső is esik ilyenkor, téliesen, gyéren, mintha minden cseppje jogosulatlan lenne, mégis kitartóan hull. Az ember ilyenkor már annyira meggyötört, hogy leginkább egy barátságos lakásba kívánkozik, de egy bensőséges társasági együttlét halvány reményét talán egy kis cukrászda is nyújtani tudja. Az pedig ott áll egy közeli körtéren, két könyörtelenül leeresztett redőnyű üzlethelyiség közé beszorítva. A tér közepén télies-zöld a gyep. Semmi más sincs nyitva a közelben. Bent, a kis fülkéken át – melyeknek vöröses lámpaernyői inkább elrejtik, mintsem szórnák a szerelmesek elvakult szemének a kellemes fényt – diffúz zörejek kíséretében, áthatol egy hangverseny dallama. A pult mellett álló barna rádiókészülékből röppennek ki a hangok, mintha szemmel láthatóan tekerednének elő, feltartóztathatatlanul és függetlenül a műsorvezető bejelentéseitől, akinek hangja közelebbinek tűnik, mintha ő maga is a teremben lenne. „Hölgyeim és uraim, most következik a…” A bejelentés és a hangverseny első hangjai között meghúzódó pillanat alatt behallatszik a csorgó eső, mintha egy régmúlt őskor természeti hangja lenne. Akár az üveglap mögötti barna tortapiramisok, a pultoskisasszony is mozdulatlanul tornyosul a magasba. Szőke, ondolált haja hozzáér a falióra egyenletesen kilengő ingájához, kék, porcelánszerű szemei pedig mintha agyának minden gondolatát magukba szívták volna, már-már mintha nem is szemek, hanem fejek lennének, képesek a gondolkodásra.
A súlyos ajtófüggöny mögött, amelyet csak nehezen tudnak elmozdítani a betérő vendégek, ott van a forgóajtó, mely bármelyik pillanatban megmozdulhat. Fémes tengelyének vonakodó nyikorgása időről időre felcsendül, és ilyenkor a bentiek izgatottan várják, vajon ki az, aki most előlép a függöny mögül. Igen, úgy várakoznak, mintha jönnie kellene végre valakinek, aki képes egy csapásra megváltoztatni itt mindent, aki megszabadítja a büféslányt a dermedtségtől, egyetlen csapásra megsemmisíti a tortapiramist, első dobásra eltalálja és széttöri a színes likőröspalackokat, és az elnyűhetetlen rádiót egy zavaró hullámmal hallgatásra készteti. Azonban, mihelyt a függöny meglebben, kiderül, hogy nem a várva várt különös vendég lép be, hanem egyike azon csenevész lányoknak, amilyenek már oly sokan ülnek itt az asztaloknál. Magányos lányok, vékony prémgallér van átmeneti kabátjukon, melyek csak jelzik, hogy tél van, de nem alkalmasak arra, hogy viselőjüket a hidegtől megvédjék. Magányos teremtések, akiket csak az igazán nagy városokban, és csak a teljesen borús vasárnapokon látni. Némelykor ketten érkeznek, de akkor is csak mint két egyedülálló, mintha egyetlen lány lépne be saját tükörképével. Mindkettőjükről csöpög a víz. Nyakukban, vizesen és kócosan, ott tekeredik a keskeny prémgallér, mint valami állati tetem, melyet éppen most húztak ki a vízből. Bátortalanul járnak be egy félkörnyit a teremben, de mivel az összes vöröslő fülke foglalt már hasonló korúak által, a terem közepén álló asztalkához lépnek, mely éppen nem foglalt, és mely mintha lebegne, és maga is a terem sarkába kívánkozna. Abban a pillanatban azonban, amikor a két lány leül mellé, stabillá válik és kecses, öntöttvas lábaival a padlóra feszül, és képes arra, hogy megtartsa a szolid kávéscsészéket és a kolosszális hegynyi hófehér tejszínhabot. Minden csupa hallgatás. A rádió is úgy tartja most helyesnek, ha elhallgat, és egy valódi, élő költőnek átadja a szót, hogy az saját verseit előadhassa. Kétséget nem tűrő meghatódottsággal adja elő mondatait, és miután költői sebe már egyszer heget húzott, most feltépi azt, újra vért izzad: mindezt pénzért. A magányos lányok nem hallgatják őt. Képes folyóiratok régi számait lapozgatják, amelyeket a pincér helyezett melléjük a székre. Mindegyik lap kemény, tartós, fekete szövetbe van kötve, szélei pedig csillogó rézzel erősítettek. Senkinek sincs mondanivalója. A fehérbe öltözött pincér angyalként támaszkodik a konyhába vezető ajtónak, az asztalkák mellett pedig kis, fekete tócsák képződnek a könnyező esernyők alatt. A lányok kis táskájában ott lapul az esti előadásra szóló jegy, csupán ez kölcsönöz számukra fogódzót, biztonságot. Ide, a cukrászdába is csak azért tértek be, hogy átvészeljék a homályos ürességet, amely, mint egy különös vasárnapi kín, beékelődik az ünnepnap és az azt lezáró éjszaka közé, két órán át tartó fokozása a büntetésnek, melynek neve szabadság, kijárási alkalom, szórakozás, nagyváros, civilizáció. Egyedül, egyedül, egyedül. Egy futó kapcsolatot követően udvarlójuk már eltűnt, vagy talán még meg sem érkezett az életükbe. Szívük kicsi és eleven, bent halálos és mérhetetlenül nagy a szomorúság, kint pedig esik az eső a kő- és aszfaltutcákra, az emberek idegenek, a templomok némák és zárva tartanak, és Isten valahol nagyon messze van.
Majd a tejszínhabhegy egyre kisebb lesz, és végül már csikorog a kanál a csupasz porcelánon. A büféshölgy ondolált haja fölött hat arany kondulás csendül fel. Kint még mindig esik, de előrehaladott már az est, érkezőben van az éjszaka, még csak egy rövid, aggodalommal terhes maradék van hátra, és máris elmúlik a vasárnap. Kilenc órakor véget ér a film, és tízkor már aludni lehet. A lányok fölállnak az asztaloktól, a rádió elhallgat, a kis fülkék kiürülnek. Lassan mozduló kiscsoportokban hagyják el a cukrászdát, kéz a kéznek nyújtja a függönyt, és folyamatosan megtelnek a forgóajtó üveges rekeszei. Kint az utcán hűvös szellő fújja szét a kilépő kis csoportokat, és mindannyian fekete, imbolygó, kísérteties esernyők alatt szaladnak tova, be a nagy paloták jóságos sötétjébe.

Joseph Roth
Fordította Bács Béla János

Az íróként és újságíróként is kiemelkedő alkotó Joseph Roth galíciai zsidó családban született 1894-ben. Tanulmányait Lembergben és Bécsben folytatta. Önkéntesen jelentkezett katonai szolgálatra az első világháborúban. Az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnése sorsdöntő esemény volt életében, írói munkásságában gyakran jelennek meg utalások a Monarchiára. Bécsben és Berlinben is tevékenykedik újságíróként, többször is részt vesz bel- és külföldi riportutakon. Ünnepelt és jól megfizetett újságíró, majd 1933-ban, Hitler hatalomra jutásának napján önkéntes száműzetésbe vonul Párizsba. Soha nem tér már vissza Németországba. Habár több külföldi sajtóorgánumban is publikál, mégis szerény körülmények között él. Egy szegénykórházban hunyt el 44 évesen, halálát tüdőgyulladás okozta. Barátja, Ludwig Marcuse író írta Roth halálának 10. évfordulóján: „Az sem késett el, aki még csak ma olvassa beszámolóit.” Klaus Westermann véleménye szerint – aki a fenti írást is magába foglaló könyv kiadója – Marcuse állítása máig sem veszítette érvényét és az Joseph Roth egész munkásságára érvényes. Roth alábbi írása 1930-ban jelent meg a Münchner Neueste Nachrichten hasábjain. A fordítás Joseph Roth: Sonntag zwischen vier und sechs. Berlini idénybeszámoló – ismeretlen riportok és újságírói munkák, 1920–1939 című kötete alapján készült. Megjelent a Kiepenheuer&Witsch Kiadó gondozásában, 1984-ben. Kiadta és az előszót írta Klaus Westermann. Az írás első alkalommal a Münchner Neueste Nachrichten napilapban jelent meg, 1930. március 22-én. Interneten elérhető a digiPress: Münchner Neueste Nachrichten vom Samstag, dem 22. März 1930 (digitale-sammlungen.de) címen.



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!