A Staatskapellében, a Semperoper zenekarában – rajtam kívül – számos magyar művész dolgozik. Mindnyájan hamar beilleszkedtünk, s büszkén mondhatom, hogy mi vagyunk a legnagyobb kisebbség. De nevesítsük is kollegáimat: Szabó Rozália szólófuvolistával, Mácsai Zoltán szólókürtössel és Varga Dóra szólópikolóssal dolgozhatok együtt, akiket a szakma a világ élvonalában tart számon, de más honfitársamat is említhetném. A beilleszkedésnek egy fontos tényezője, hogy e szászvidéken nagyon pozitívan gondolnak a magyarokra: az egykori Balatonra, mint rokoni találkozóhelyre, s a német egyesülésben játszott szerepünkre is emlékeznek. A másik, hogy a magyar zenészek neve nagyon jól cseng Drezdában is. A közösség számon tart bennünket, ha lehet, találkozunk is. Ha lehet, mivel a szabadidő, mint látni fogjuk, ritkaságszámba megy.
Egy nagy múltú együttesnek lehetünk tagjai, hiszen a zenekart 1548-ban alapították. Történetünk része a zenetörténetnek, hiszen Stradivari például tizenegy hegedűt, tanára Amati pedig több brácsát készített a zenekar megrendelésére. Sajnos a világégésben többségük megsemmisült, vagy a feketepiacon talált gazdára, de így is egy hegedű és egy brácsa megmaradt az utókornak. A barokk korban valószínűleg a világ legjobb zenekarának számítottunk, így nem véletlen, hogy Antonio Vivaldi is komponált művet a Staatskapellének.
A társulat a keletnémet érában is – kevés állandó és több vendégkarmesterrel, többek között Herbert von Karajannal, Carlos Kleiberrel és Claudio Abbadóval – jól működött. Ennek oka, hogy ugyan nagyon sok tehetséges zenész hagyta el az országot, viszont biztosan állítom, hogy ez az időszak konzerválta a több százéves zenekari iskolát s a páratlan hangzást. Ez annak is köszönhető, hogy a tanárok a legjobb tanítványaikat helyezték el az együttesben, így a hangzáskultúra folyamatossága megmaradt.
Az én helyzetem egy kicsit különlegesnek tekinthető. Nem voltak drezdai oktatóim, viszont a próbajátékon nem mindig a – technikai szempontból – legjobbaknak szavaznak bizalmat, hanem akik hangzásban legközelebb állnak a zenekarhoz. Igen, ha valaki habitusából adódóan másfajta hangzásideállal muzsikál, azt nehéz átterelni a Staatskapelle legendás megszólalásába. Magam egy negyedév után már tökéletesen azonosultam e tónussal. A zenekar egyébként nagyüzem: az eltelt nyolc év alatt mintegy nyolcvan operát tanultam meg. A próbaévem különösképpen nehéznek tűnt, mivel az itt játszott művek töredékét ismertem. Nagyon sokat kellett ezért tanulni, s edződni a gyorsabb tanuláshoz is. Ennek érzékeltetésére egy történetet említek. A társulat egyik része a közelmúltban külföldön vendégszerepelt, viszont Drezdában Mozart-napok voltak, s miránk hárult, hogy mindennap más operát játsszunk el próba nélkül; ráadásul azon a héten én voltam a koncertmester. Utólag elképzelhetetlennek tűnt e feladat: délelőtt szimfonikuspróbán vettünk részt, s négy óra maradt az előadásig. Így az éjszakák maradtak jegyzetelésre, a partitúra elmélyítésére, de az utolsó pillanatra is maradt teendőm. Sikerrel oldottuk meg, így nehéz, de kellemes emlék maradt.
A jövőmről is gyakran beszélgetünk szintén zenész feleségemmel, miközben a nemrégen született gyermekünket ringatjuk. Lényegesen már nem tudok előrelépni, más zenekart találni, ahol szimfonikus műveket és operákat ilyen magas szinten lehet játszani. A jelzett tempót viszont nem tudom, meddig bírom folyamatosan tartani. Nagyon szeretek tanítani, e területen is már elértem sikereket: egyik első tanítványomat már kollégámként üdvözölhettem a zenekarban. Másik kedves területem a kamarazene: a Fritz Busch vonósnégyesben játszom, névadónk az a világhírű karmester, aki 1933-ig az együttes élén állt.