Ezernyolcszázhetvenhatos megalakulása után 18 évig működött az első, francia kezdeményezésű csatornaépítő társaság. Nevéhez fűződnek a költségvetés többszöri átszámolása, a túlfizetett mérnökök, az alulfizetett karibi munkások, az elviselhetetlen munkakörülmények, amelyek következtében több mint 20 ezer munkás halt meg, és nem utolsósorban a rosszul beazonosított feltételek. Kiderült ugyanis, hogy a sziklás talajt, mely, ha emlékszünk, 100 méterrel volt a tengerszint fölött (!) képtelenség a tenger (az óceánok) szintjére mélyíteni. Ha még hozzávesszük, hogy a spekulánsok és az ezért-azért megkent politikusok is rengeteg pénzt emésztettek fel, nem csoda, hogy a társaság végül csődbe ment, nyelvünkben pedig megjelent a máig használatos panamázás kifejezés, a korrupt, botrányos és törvénytelen üzelmek, a megvesztegetés szinonimája.
Ezután lépett a képbe az USA, amelynek közreműködésével, bár szintén nagyon mostoha körülmények között – a végső „elszámolás” szerint összesen 30 000 munkás halt meg sárgaláz, malária és földcsuszamlás következtében –, 1914-ben elkészült a csatorna, mely az Egyesült Államok ellenőrzése alatt állt 1999. december 31-ig, mikor végre panamai tulajdonba kerül, hihetetlenül fellendítve az ország gazdaságát. A 77,1 kilométer hosszú mesterséges vízi úton ugyanis évente 14 ezer (naponta átlagosan 35-40) teherszállító hajó halad át, amiért busásan fizetnek. Itt bonyolítják le a világ tengeri kereskedelmének nagyjából 6 százalékát. Ennek jelentőségét csak akkor tudjuk felmérni, ha szem előtt tartjuk, hogy az ezredforduló óta a Panama-csatorna mintegy 10 milliárd dollár közvetlen bevételt jelentett a közép-amerikai államnak, ami az ország bruttó hazai termékének (GDP) 40 (!) százalékát teszi ki. Ott tanultam meg – mivel itthon nem készültem részletekkel –, hogy a Panama-csatorna valójában nem egy egyszerű csatorna, mint azt a nevéből sejtenénk, hanem 17 mesterséges tó, az őket összekötő számtalan mesterségesen létrehozott csatorna, illetve sok, kiszélesített természetes csatorna (folyómeder), valamint a két végén található zsiliprendszer együttese. Legnagyobb állóvize a 33 km hosszú Gatún-tó, melybe több folyó vizét vezették. Mi is csónakáztunk rajta egyet, miközben agutikat és csuklyásmajmokat bámultunk meg a mindent körülölelő őserdőben, és testközelből szemrevételeztük az óriás teherszállító hajókat. Később egynek a zsilipen való áteresztését is megnéztük a csatorna 2016-ban kiszélesített északi részén. Az itt található látogatóközpontban filmet is mutattak a történetéről.
Annak ellenére, hogy így több módon is megtapasztaltuk ezt a hírességet, szerintem az érdekes történetén kívül nincs rajta semmi különösebb nézni- és látnivaló. Valószínűleg belőlem hiányzik az érzék és csodálat, amellyel a technikai vívmányoknak kellene adózni. Mert voltak, akiket elbűvölt, olyannyira, hogy lelkesen magyarázták és mutogatták azt, amit maguk sem értettek, fennen leszólva azt, aki kérdéseket tett fel, mert tényleg érteni akart dolgokat. 
A csatornához kötődik még egy érdekesség, a panamakalap fogalmának a kialakulása. Még lesz szó róla.