Farkas Gábor zongoraművész Chopin két zongoraversenyét rögzítette tavasszal Farkas Gábor zongoraművész és Vásáry Tamás vezényletével a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara. A Hungaroton kiadvány lemezbemutató koncertjét a MÜPÁ-ban rendezték.
Az eseményt megelőzte a lemez sajtótájékoztatója, amit stílusosan egy Hajós utcai zongorateremben tartottak. Az informatív beszélgetést Hollós Máté, a Hungaroton ügyvezető igazgatója vezette. A tartalmas eszmecserén szóba kerültek a lemez keletkezésének körülményei, Vásáry Tamás és Farkas Gábor közös munkája, valamint Devich Márton, az MR Művészeti Együtteseinek ügyvezető igazgatója a zenekar szerepét méltatta a lemezfelvételben. A koncert a magyar zenei élet jeles eseményének számított, hiszen Vásáry Tamás fellépése mindig példaértékű. Ezen az estén sem csalódott a közönség. A 90. évében járó mester természetesen kotta nélkül vezényelte a két versenyművet.
Az első darab, az e-moll zongoraverseny közelebb áll hozzám. Népszerű, allegro maestoso tétele már a zenei általánosban tananyag volt, s nagyon kedveltük. Főtémája másokat is megihletett, számos filmben szerepel aláfestő zeneként (Kislány, aki az utcánkban lakik, 1976-ban készült filmdráma, A kertbérlő, 2015-ben bemutatott angol film). Farkas nagyon lágyan interpretálta a művet, olyannyira, hogy sokszor a zenekari kíséretet is feleslegesnek véltem. A visszafogottság végig jellemezte az előadást. A második művet kevésbé ismertem, előadása viszont nagyon tetszett. A középső rész drámaisága, táncos befejezése egy igazi, óvatosan mulató kedvű lengyelre vallott. Vásáry apróbb mozdulatokkal dirigálta együttesét, látszott, hogy a felvételek során egybeforrottak.
A tájékoztató után Vásáry Tamást a Chopin-interpretációk koronkénti változásairól kérdeztem.
„Úgy érzem az én játékom viszonylag állandó. Az előadás viszont mindig a zongoristától függ. Ugyanabban a korban találhatunk olyan előadóművészt, akire a „gépzongorista” jelző illik, másiknál megállapítható, hogy – romantikus érzelmekkel telített – játéka szívből jön. Röviden: minden korban vannak jó és rossz művészek; jóllehet közülük többen különböző iskolákhoz tartoznak. A szovjet Neuhaus iskolát teremtett, szelleme tanítványai, Richter, Gilelsz játékában is érezhető. Ez nem zárja ki meggyőződésemet, hogy az előadóművész és annak stílusa áll mindig a középpontban. Természetesen nem szabad elfeledkezni a divatirányzatokról, itt említhetem az általános ’elgépiesedést’, a virtuozitásra való törekvés sokkal élesebben nyilvánul meg. Ezt egy példával világítom meg. Azt a fajta zongorázást, amit Fischer Annie képviselt, és amit az egész világon elismertek, egy követendő filozófiát mutatott: mi jön ki a szívedből, mit tudsz nyújtani a hallgatóságnak. Ebből a szempontból a precizitás nem nyom a latban, másodlagos. Sokszor felvetődik a tévhit, hogy az adott nemzet fia autentikusabban játssza hazája híres zeneszerzőjének műveit. Nos, ez nem igaz! Egy frappáns példát idéznék: az 1955-ös varsói Chopin-versenyt. A mazurka kategóriában (akkor volt ilyen is) nem egy lengyel diadalmaskodott, az első díjat egy kínainak, FouTs’ongnak ítélték jogosan.”
Csermák Zoltán