Panamában ma leginkább két őshonos népet szokás emlegetni: a kuna és az embera indiánokat. Az utóbbiakkal foglalkoztunk többet. Nevük embert jelent a saját nyelvükön. Számuk ma kb. harmincezerre tehető. Szerencsére – vagy inkább az állam által felismert lehetőségeknek köszönhetően –, bepillanthattunk az életükbe. Pontosabban abba, amit mindennapjaikként elénk tártak. Egy kis emberafalut látogattunk meg, Panamavároshoz viszonylag közel, illetve Panamaváros és Colón között, a Gatún-tó partján. Az emberák eredetileg az ország keleti részén, Darién tartományban és Kolumbiában telepedtek le, ahonnan idővel szétszéledtek más területekre is. 
Sűrű mangroveerdő között csónakáztunk, pontosabban kenuztunk az Embera Quera nevű kis településre. A kenu orrában mozdulatlanul, szálfaegyenesen állt egy fiatal indián, egy szál miniszoknyácskának tűnő, sárga-piros-fekete rombuszmintás ágyékkötőben, kezében az elengedhetetlen bottal. Ez a hagyományos férfi viselet. A nők élénk színű, nagy virágokkal díszített, magukra tekert rövid szoknyácskát hordanak ezüstpénzzel gazdagon díszített, inkább pántokból álló toppal, fejükön virágkoszorúval. Rövid hangszeres zenei bemutatóval és széles mosollyal fogadtak.
Ötvenen laknak itt, hat családban. A csoportot törzsfőnök vezeti, aki épp nem tartózkodott otthon, ezért az egyetemet végzett lánya mutatta be az életüket. Ma is van közöttük sámán, meg füvesember, aki gyógyít. Nekünk is mutatott néhány olyan növényt, amelyet a mindennapokban használnak és az elkészítésük, alkalmazásuk módját is ismertette. 
A törzs tagjai természetesen a saját nyelvüket használják, és az országét, a spanyolt is. Megmutatták az eléggé szegényes kis osztálytermet, néhány egyszemélyes paddal, de elmondták, hogy a nagyobb gyerekek a városba járnak iskolába. Sokan mennek közülük egyetemre is, mert az állam jelentős könnyítést (ösztöndíjakat) biztosít számukra. Segítség a turizmusprojektben való részvételük is, 1997-től, mely az anyagi hozadéka mellett ismertséget is biztosít számukra.  
Nehéz és kezdetleges körülmények között élnek az őserdőben. Fából, cölöpökre épült, pálmalevél tetejű kunyhókban laknak, halásznak és gyümölcsöt szednek, zöldséget termesztenek, a folyón közlekednek. Ma már van villany – generátor szolgáltatja – és rádió, meg mobiltelefon, ám a konkrét létkörülményeik a hagyományosak. Életük példa arra, hogy itt túlélést lehet tanulni. Büszkén említették, hogy Neil Armstrong is itt készült fel az űrutazása előtt. És John Glenn is, teszem hozzá én. Mert igaz ugyan, hogy Armstrong a híresebb, mivel az első ember volt, aki a Holdra, egy más égitestre tette a lábát, ám Glenn volt az, aki 77 évesen valósította meg élete álmát, és keringett 9 napig a Föld körül, miközben állandóan követték az egészségi állapotát, reakcióját a súlytalanságra, meg egyéb megterhelésekre. Kitűnően reagáló szervezete sokban hozzájárult a nyugdíjkorhatár megemeléséhez. Nem vagyok meggyőződve, hogy ezért nagyon sokan hálásak ma neki, különösen nem mifelénk.
Az ebédünk sült hal volt, banánlevélbe göngyölve, egy darab naranccsal, utána meg mindenféle egzotikus gyümölcs. Közben egy-két majmocska is tiszteletét tette. Ezután a kézműves termékeiket csodálhattuk meg, illetve vásárolhattunk a faragott és fonott tárgyakból. A döngölt, vöröses színű agyagföldön mezítláb járt, egyszerű zenés táncbemutatóval búcsúztak. Bevallom, végig, míg ott voltunk, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy amit látunk, a valóság és a színjáték határán egyensúlyoz.