Vannak művek, amelyeket ha elolvasunk, netán újraolvasunk, többszörösen igazolódik, hogy még ma is van értelme klasszikus európai irodalomról beszélni. A klasszikus irodalom alkotásai, szóljanak bármiről, végső soron az emberi léthelyzet legnagyobb kérdéseivel szembesítenek, teszik mindezt a művészi megformálás legmagasabb fokán, minek köszönhetően elkerülhetetlen a maradandó találkozás élménye. Másrészt ezek a művek egymással is párbeszédben vannak, megképezve egy olyan kulturális hálót, amire ma is szükségünk van, ha érteni akarjuk európai kultúránk nyugtalanító problémáit.
Egy ilyen regény Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című főműve is, amely sokadszorra érvényesíti újra a „nagy orosz regény” fogalmát. Moszkvában megjelenik a Sátán – így is össze lehetne foglalni egy mondatban a regény történéseit; mintha egy kísértettörténet rezüméjét olvasnánk. És valóban, ez a karneváli-mágikus réteg fontos komponense a regénynek, amely azonban nem záródik önmagába, hanem mélyebb igazságok felé mutat. A Sátán és népes kísértete ugyanis csak arra szolgál, hogy görbe tükröt tartson egy olyan társadalomnak, amelyet az emberi kisszerűség, rosszindulat, aljasság működtet, ahogy az 1930-as évek Moszkváját is, amelyben maga Bulgakov is perifériára sodródva tengődött. A Sátán csak előhívja az emberekből a rosszat, nem ő okozza – így vonja újra a regényben az ördögi határait Bulgakov. Egy velejéig romlott társadalomban átalakul a rossz szerepe, hisz minden, ami tagadja ezt az aljas rendet rossznak minősül. Két ilyen princípium van, aminek a helyét keresi a világban Bulgakov: a művészet és a szerelem. Ez a két eszme a regény két főszereplőjéhez kapcsolódik, Mesterhez és az ő szerelméhez, Margaritához. Úgy beszél ezekről az eszmékről Bulgakov, hogy közben újraírja Jézus szenvedéstörténetét. Kegyetlen az általa megfogalmazott igazság: ezeknek az eszméknek nincs helye a világban. Mesternek és az ő Margaritájának meg kell egyszer halnia, hogy újjászülethessenek a képzelet birodalmában. Ebbe a birodalomba kalauzolja el a nemes szellemmé avanzsáló Sátán őket, oda, ahol az alkotó „emlékezete, meggyötört, nyugtalan emlékezete lassan elcsitult. Visszanyerte szabadságát. Valaki elbocsátotta, mint ahogy ő is elbocsátotta maga teremtette hősét”.
Hogy hol van ez a birodalom, azt az olvasónak kell eldöntenie. Az erő, amely a rosszra tör, tud jót is művelni – emésztenünk kell ezt a gondolatot. De az biztos, hogy az ide kapcsolódó eszméken gondolkodva az európai kultúra ősforrásainál időzünk.