Sükösd Ferenc Alsósófalván született 1933. március 5-én. Szülei hitben élő, szegény sorsú sófalvi emberek voltak. Édesapja, Sükösd Sámuel kőtörő munkásember áttért a Jehova tanúinak hitére, mert természetes intelligenciájának, világértelmező ösztönének és a valahová tartozás igényének ez adott keretet. Ez a meglehetősen vitatható vallási felfogás az ő szelíd természete számára – erről személyes emlékeim vannak – inkább a Bibliában való elmélyülés, és a világ, sőt a rendszer, különösen a ceaușescui önkény visszásságainak kritikus szemléletére adott ürügyet, mintsem az erőszakos hittérítésre és úgynevezett kiválasztottak közé való tartozás hiú ábrándjának önámító büszkeségére. Amit az is tanúsít, hogy feleségével – aki kitartott református hite mellett – mindvégig példás szeretetben éltek. Három gyereket neveltek. Ferenc, a későbbi festő gyerekként volt, hogy disznó- és libapásztornak szegődött, volt, hogy ő is törte, alakította édesapja mellett az útépítésnél felhasznált utcakövet.
Mint ahogy az itt kiállított festménye is tanúsítja, nem is festettek nála követ hitelesebben, hiszen annak nemcsak színét, külső formáját, de szerkezetét is zsigereiben ismerte. 
Szülei, mint ahogy felesége és gyerekei is, de szélesebb családjának tagjai is gyakori szereplői voltak képeinek, rajzainak. A kisfiúban legelőbb az alsósófalvi iskolában tanító zenetanárnő, Kusztosné Szabó Piroska, majd a marosvásárhelyi művészeti iskola művésztanárai – egy úgynevezett tehetségkutató körútjukon – ismerték fel a kivételes rajzkészségét és értelmi képességét. Az országelsőként számon tartott marosvásárhelyi művészeti iskolában látták el kellő szellemi, szakmai munícióval ahhoz, hogy a kolozsvári képzőművészeti főiskolára felvegyék, és az ottani művésztanárok irányításával kiváló művésszé válhasson.
Amikor kézbe vette diplomáját, már kellő mesterségbeli tudással, meglehetősen érett művészi látásmóddal rendelkezett, ahhoz, hogy kész művészként indulhasson el művészi pályáján. Az kizárólag szorgalmának és rendkívüli tehetségének köszönhető, hogy a rendelkezésére álló kb. 20 alkotói év alatt olyannyira sikerült kiteljesítenie életművét, hogy mostanra, ötven évvel tragikus halála után (ugyanis 1972. év szentestéjén ostoba balesetben, egy rosszul szerelt kazán miatt meghalt szén-monoxid-mérgezésben) az egyik legjelentősebb erdélyi magyar képzőművészként tartja számon a művészettörténet, anélkül, hogy művészi hagyatékát torzónak éreznénk.
Amellett, hogy nevével és műalkotásaival számos publikációban találkozhatunk, és műalkotásai hazai és magyarországi múzeumok és magángyűjtemények féltett kincsei közé tartoznak, kollegái Sükösd Ferenc emlékét, kiváló szakmuzeológusként is megőriztek, hiszen szinte közvetlenül a főiskolai diplomájának kézhezvételétől haláláig, 1960–1972 között a marosvásárhelyi Kultúrpalotában a múzeum kiváló képgyűjteményének volt a gyűjteményi felelőse, kiállításrendezője és tárlatvezetője. Műterme is ott volt a Kultúrpalota kis zugában. 
Művészeti írói tevékenysége is figyelemreméltó. Gálfalvy György barátjától tudható, hogy aznap, amikor meghalt, hagyta el a nyomdát az Igaz Szó című folyóiratnak az a képzőművészeti különszáma, amelynek létrehívásában oroszlánrészt vállalt. Az akkor hiánypótló kiadványt, amiért lelkesen, nagy ügyszeretettel dolgozott, már nem láthatta meg.
Termékeny alkotónak számított, sokat dolgozott. Bár egyéni kiállítása rövid élete miatt mindössze három volt, de ezek meglehetősen sikeresek voltak. Közben rendszeres kiállítója volt a marosvásárhelyi tartományi, majd megyei tárlatoknak is, és országos kiállításokon is részt vett. 
1968-ban, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában nyílt első egyéni kiállításáról az Új Élet hasábjain, az akkor széles körben forgatott folyóiratban Polgár István írt: „Festményei egyszerre gyönyörködtetik a szemet, foglalkoztatják az értelmet, önkéntelenül hangulati hatásuk alá kerülünk. Csodálkozva állapítjuk meg, hogy a Sükösd festette tájrészlet mennyire ismerős nekünk, csak éppen nem vettük észre, amit ő észrevett. Szereti a természetet, érzelmileg közeledik hozzá, sokszor ihleti alkotásra szűkebb pátriájának egy-egy részlete, mindig belső sugalmazására hallgat, úgy látja, úgy láttatja a világot, ahogy az benne, egyéniségében tükröződik: festőpoéta.”

A festő életének utolsó számon tartott kiállításának kapcsán, ugyancsak Szécsi András fogalmazta meg, hogy: „Alkotásaiból egyszerűség, klasszikus tisztaság sugárzik a szélesebb vállalkozások felé – csendessége, soha sem hivalkodó embersége biztosan érlelte ki magában életeszményeit.” A cikkből az is kiolvasható, hogy szülőfalujában is kiállította képeit. Mint Szécsi András írta: az a szándék vezette haza, Alsósófalvára képeit, hogy hitet tegyen velük szülőföldje és dolgos népe mellett. Mintha erről írt volna Szőcs Kálmán, a költő is In Memoriam Sükösd Ferenc című versében néhány nappal a halálát követően: „Sóvidék a lelkünk — művelni kéne. / Tudod jól, hisz újra hazamentél / ecsetnyi kaszát fogni, hogy mi emberi / szép rendbe végképp összeálljon.” 

Milyen is Sükösd Ferenc festészete? Tematikájában egyrészt bensőségesen családias, másrészt a szülőföld szociális és kulturális meghatározottsága iránt vállalt szolgálat felelőssége értelmében mélyen hazafias. Belső kíváncsiságtól fűtött kísérletező kedvvel kutatta mind a klasszikus, mind a kortárs európai irányzatok – saját festészetében jól hasznosítható, ugyanakkor visszafojtottságában is eruptív személyiségéhez közel álló – formalehetőségeit. Jelentősek az absztrakció határán keletkezett, hol kirobbanó gesztusokkal, hol nagy érzékeny foltokban fogalmazott tájképei és szimbolikus erejű állatküzdelmeket megjelenítő expresszív festményei, valamint családtagjait és az erdélyi tájat megjelenítő tömören fogalmazott grafikái.
Sükösd Ferenc több kiállítását megtisztelő odafigyelésével kísérő Szücs György, a budapesti Magyar Nemzeti Galéria igazgatója a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ által rendezett kiállítás katalógusához készült esszéjében, a művész jegyzeteiben találta meg és alkati-alkotói tulajdonságára vonatkoztatta a művész következő szép gondolatát: „Vannak néhányan, akiknek lelkében hatalmas tűz ég, és soha nem jön senki, hogy megmelegedjék annál. Az arra menők nem vesznek észre többet, mint egy csöppnyi füstöt a kémény fölött, és aztán mennek tovább az útjukon. Őrizzük ezt a tüzet magunkban, hordozzuk a föld sóját, és türelemmel – de mégis mily türelmetlenül – várjuk az órát, míg jön valaki, aki meg akar telepedni ennél a tűznél, aki maradni fog.”
A hazai, valamint a magyar festészet hagyományaihoz ott kötődik, ahol legerősebben mutatható ki a képi-anyanyelvi sajátosság termékeny kapcsolódása a korszerű látásmódhoz. Ennek megfelelően stíluseszközei között megtalálhatjuk az expresszív, néhol kontrasztos tubusszínekig felfokozott, de cserépmázainktól, szőtteseinktől sem idegen színeket, zord tájainkat követő erőteljes vonalakat, valamint a konstruktivista tárgyilagosságra törő egyensúlyteremtést. Elődeitől csupán fokozott határozottságában, keresetlenségében és közvetlenségében különbözik. 
Az ötvenes évek merev művészetszemléletének lazulását elősegítő főiskolai tanárának, Kádár Tibornak szellemében próbálta végig az izmusokat. Ezek a formai keresések mindig kötődtek a sófalvi környezetből Marosvásárhely fejlődő, változó városi környezetébe került festő nehéz belső lelki tusákban megvívott konfliktusaihoz; melyek az egyértelmű egységes paraszti világkép és a – múltat és előirányzott jövőt sokszor ellentmondásosan magában foglaló – városi jelen összeegyeztethetetlenségének kivetülései. 
Sükösd Ferenc művészetének egy mondatba sűríthető jelentősége, hogy a korszerű egyetemességet hozta közelebb erdélyi magyar képzőművészetünk szerves valóságához, az emberekhez, a tájhoz, a hagyományhű kultúrához.

Vécsi Nagy Zoltán 

Elhangzott 2023. április 13-án a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában. Sükösd Ferenc képzőművész kiállítása május 23-ig tekinthető meg.