12.
Az 1848-as forradalom kitörésének 125. évfordulója jó alkalmat szolgáltatott arra, hogy több helyen is Petőfi-szobrot avassanak. Megjegyzendő, hogy akkor így emlegették a hivatalos dokumentumokban és a történelemkönyvekben, szóba se jöhetett volna a ma használatos 1848–1849-es forradalom és szabadságharc megnevezés. Sorozatunkban eddig Márkos András székelykeresztúri Petőfi-szobrainak genezisét mutattuk be, megemlítve, hogy a proletárinternacionalizmust és a népek testvériségét hirdető, megnyilvánulásaiban azonban kisebbségellenes hatalom szorgalmazta, hogy román negyvennyolcas vezér, Nicolae Bălcescu bronzba öntött alakját is helyezzék el a magyar forradalmár-költő szobra mellett, vagy annak szomszédságában.
Erre utal tételesen a Becze Antal, a Hargita Megyei Szocialista Művelődési és Nevelési Bizottság elnöke által jegyzett, a Művelődés 1974. februári számában Bălcescu és Petőfi címen megjelent írás is, amely szerint Bălcescu és Petőfi „Testvérek voltak gondolatban és testvérek cselekedetben is, fiatalon haltak meg, mindketten jeltelen sírban nyugszanak, de messze világító jelt állított emléküknek a nép, akit mindketten hittel és szenvedéllyel szolgáltak”. Mint írja, a két forradalmár „egész életét a legnemesebb eszmék szolgálatába állította”, „a társadalmi igazság és nemzeti felszabadulás szent ügyét szolgálta”, és ezért „szocialista korunk nemzedéke kitörölhetetlenül szívébe zárt”. A szerző szerint „Talán a puszta véletlenen túl, történelmi szerepük és elhivatottságuk közös vonásából eredően vált egyformává sorsuk is. Mindkettő fiatalon halt meg, mindkettő porát a névtelenek közös sírja ölelte magához, mindkettő hős volt.” Végezetül leszögezi: „Bălcescu és Petőfi szobra nem puszta képmás, hanem eszme: együvé tartozó világuk tükrözője. Szellemük lengi körül a műalkotást, hogy ez a szellem mindvégig velünk is maradjon, közös hazánk demokratikus és szocialista fejlődésének, egyenjogúságra épített együttélésünknek feltartóztathatatlan útján.”
Balogh Edgár az Új Élet 1974. februári számában Két szobor. Jeladás Csíkszeredából címmel közöl jegyzetet ugyanebben a témában: 
„Egy költő, aki beleszólt a történelembe, s egy történész, aki költői ihlettel döntött az események válaszútján. Vajon találkoztak-e személyesen? 
Petőfi és Bălcescu alakját egyazon talapzaton akarták egyszer lelkes bukaresti művészeink megörökíteni, ahogy a cingár, kecskeszakállas és a köpcös, körszakállas egymással kezet szorít. Lehetséges-e az ilyen ábrázolás? A Petőfi-életrajz írója, Hatvany döntötte el a kérdést: Budán egy időben tartózkodtak, no de a magyar költő éppen a hadügyminiszterrel perlekedik, dehogyis jár azokba a minisztériumi körökbe, melyekben a román történész-diplomata a forradalmak összeegyeztetéséért tárgyal. Eszmeileg mégis találkoztak, s ezért logikus, hogy – ha két külön talapzaton is – szobruk most egymás mellé került a Mikó-vár előtt, Csíkszeredában. Életük értelme és célja fonódott egymásba 1849-től máig. 
Mert Petőfi is, Bălcescu is a néptestvériség, a forradalmi nemzetköziség, az egyenlők szövetkezése húrján fejezte ki magát: a népek tavaszának költészetét és az egymásrautaltság tudományát zengte. Mind a román, mind a magyar Negyvennyolc bennük kapta meg legteljesebb értelmét; nem csoda tehát, hogy egy század leteltével, amikor a megakadt demokratikus forradalom immár a munkásosztály erejével és felfogásával robbant ki újra és zárult a szocializmus felé, mindkettőjük menetek élére, röplapokra, újságok első oldalára, tömegek szájára, pódiumok fényébe, feldolgozások összefüggés-rendszerébe került. 
A két új csíkszeredai szobor – Doru Popovici Bălcescuja és Szobotka András Petőfije – mementó: mindig együtt! Mindenben közösen! Örökké egymásért! Múltunk java közös, jövőnk egészében váljék javunkra! 
Vigyázó szemünk szívesen pihen meg most a felfénylő csíkszeredai jelképen. Balázsfalva és Agyagfalva ünnepségei után elkötelezettségünk újabb jegye támadt odafenn a fenyők övezetében, ahonnan együttélésünk sorsfolyója, az Olt lejt felénk. Mi is lényegében minden jelkép? Saját magunk méltóbb, teljesebb fölerősítése. Legyünk is hűek a jövő ítélőszéke előtt mindahhoz, amit a csíkszeredai szobrok a közös múlt igézetével lelkiismeretünkbe rónak.”
Tehát míg Székelykeresztúron erede­tileg csupán egy Petőfi-szobrot akartak állítani, a megyésítés – azaz a Maros Magyar Autonóm Tartomány megszűnte – után már csak amolyan „csatolt áruként” lehetett Petőfi-szobrot emelni a túlnyomórészt magyarok által lakott településeken, miközben – Maroshévízen például – csak Bălcescunak állítottak egy büsztöt.
Csíkszeredában 1973. december 29-én avatták fel a két szobrot, ünnepélyes keretek között. A Petőfi-szobor állítását azonban ez alkalommal is hossza előkészületek előzték meg. 
Az Előre napilap 1969. október 31-i, pénteki számában adja hírül a (pintér) szignóval – Pintér Lajos újságíró – ellátott rövid írásban, hogy „Szobrot állítanak Petőfi Sándornak Csíkszeredán”. Bár kissé fura a ma időnként a magyarországi médiában fel-felbukkanó „Csíkszeredán” használata, az írásban a szerző megszólaltatja Szobotka András szobrászművészt, aki az alkotás folyamatáról, a Petőfi megmintázása jelentette kihívásokról számol be tömören:
„A mintázást nehéz feladatnak éreztem, elsősorban azért, mert valamikor kialakult a köztudatban – és még ma sem másutt meg teljesen – egy elromantizált, biedermeier hangulatú Petőfi-kép. Én azt a Petőfit kerestem és akartam anyagba mintázni, akit forradalmiságáért, robbantóerejű szabadságvágyáért szeretünk, akinek alakjában szinte túlcsordul a történelem, a kor nagyszerűsége. Ezt a lángot kerestem, öt hónapon át viaskodtam a legkülönbözőbb változatokkal, nagyon sok variáns makettjét készítettem el, amíg megszabadultam a gátlástól és a tradicionalizmustól, s eljutottam a végső formáig. Igyekeztem leküzdeni minden hamis pátoszt, a formai megoldásban pedig korszerűségre törekedtem. Előbb kőben képzeltem el a szobrot, míg azután rájöttem, hogy a kő óhatatlanul lehűtené a lángolást, melyet az alakból kilobogtatni szeretnék, s végül ezért döntöttem a bronz mellett. A végleges makettel még a nyáron elkészültem, a Művelődés- és Művészetügyi Állami Bizottság azóta elfogadta vázlatomat és engedélyezte a kivitelezést, ami már folyamatban van?”