Magasságod, felséged, nagyságod, uraságod, kegyelmed, kelmed, úr, kend, bá, bátyám, bácsi, kegyed, kiskegyed, hölgyem, asszonyom, néném, néni, na és elvtárs, elvtársnő – megannyi megszólítás, amelyeknek nagy része kikopott a mai nyelvi használatból, ha valaki mégis merít a régiségekből, akkor azt viccből vagy gúnyból teszi. Választékként maradt az úr, bácsi, haver, hölgyem, asszonyom, néni és velük az önözés, magázás, tegezés. Újabban, ha a médianyilvánosságban egy úgynevezett tiszteletreméltó férfiút emlegetnek, neve és foglalkozása után gyakran megkapja az úr elnevezést, amúgy teljesen feleslegesen. Milyen furán hangzana az XY király úr! A nagybetűvel írt Úr az Istenre vonatkozik. Úristen, akit mindig tegezünk! A Magyar Etimológiai Szótár szerint az úr szó eredeti formája uru volt (az ország a régi nyelvben uruszág), kezdetben valószínűleg a király, majd a hercegek, vezérek megszólítása, tehát olyan férfiaké, akiknek hatalma és tekintélye van. Az idők folyamán aztán a nemeseket és az egyházi személyeket is megillette, később tovább általánosodott. Sokatmondó, hogy az asszonyok uramnak szólították és emlegették a férjüket. Sok helyen ez még ma is hallható. Ma az urazás nem több mint udvariasság. Igaz, sokan a megszólításból is „rangot” tudnak faragni. Ők azok, akik egyféleképpen szólítanak meg felfelé (ön) és másként lefelé (maga, te), a hangszín is mutatja az irányt. A felfelé-megszólítás nemegyszer mesterkélt, a tónus és a testbeszéd teszi hangsúlyossá. A lefelé-megszólításban pedig egyenesen lekicsinylésen lehet rajtakapni a beszélőt. Vannak olyan társadalmi rétegek, amelyek tagjainak egész életükben soha nem jut ki az ön, csak a maga és a te. A demokráciában is érvényesül az emberre vonatkozó orwelli Állatfarm Parancsolata: „Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.” A rangkülönbség valós helyzet, és ha az emberek valódi tisztelettel tekintenek valakire, akkor könnyen elfogadják ezt, viszont szívből utálják, megvetik vagy kinevetik a rangkórságot, amikor az illető megköveteli, hogy az összes címét ráaggatva szólítsák meg. Nyájas Olvasóm! Ön is így tudja? Mind az önözést, mind a magázást időnként tetten érhetjük a zavart szófacsaráson. Ön mit tetszik érteni ezen? Abból következik, hogy nyelvtanilag harmadik személyű cselekvő igét vonzanak. A beszélgetés szinte személytelenségbe rándul. Mióta világ a világ, az embert sokféle cím, vagyon, kor, tisztelet, szokás, felnézés-lenézés rangsorolja. Nehéz eligazodni közöttük. Nézek egy politikaelemző tévés kerekasztal-beszélgetést. A tegezés éppen háromirányú. 1. egyenrangú: kötetlenség, őszinteség (vagy csak a látszata?); 2. „barátom a miniszter”-féle jelzés felfelé-lefelé; 3. alkalom a kiközösítésre: az egyik résztvevőt a többiek magázzák. A középkorban még általános volt a tegezés. A királyoknak kijáró Magasságod, Felséged őrzi, a Kegyelmed, Nagyságod, Uraságod is magába zárja a te fogalmát. A magyar nyelvben a magázás a 16–17. században alakult ki, amikor is a maga visszaható névmásból személyes névmás lett. Akkor, ha például egy levélben kivételesen felbukkant, sértést közvetített: „Kegyelmed engem ne fenyegessen, mert én olyan embertől, mint maga, meg nem ijedek” – írta levelében Botka Kata nemesasszony 1668-ban, s haragja megőrizte számunkra a maga szó egyik első, megszólító jelentésű írott előfordulását. A nyelvtörténet szerint a 19. században már igen elterjedt volt a köznyelvben, de a levelekben nem használták, mert udvariatlannak tartották. A köznyelvben viszont a maga megszólítás elterjedt és általánosan használatossá vált. A beszélt nyelvben az ön a legudvariasabb, de gyakran túlságosan távolságtartó és néha csúfondáros hatású, a maga pedig olykor durvának hat. Bolti eladó a vásárlóhoz: maga mit kér? A férfiak számára manapság zavarba ejtő, hogyan kell esetenként megszólítani egy nőt. Mivel a megszólításnak homályosak a társadalmilag kötött formái, a nők gyakorta tapasztalhatják, hogy a férfiak, ha éppen botcsinálta beszélgetőtársak, alkalmi ismerősök, hát jobb híján a nevükön szólítják, esetleg magácskának becézik, hogy kedvesnek tűnjenek, amit sok nő indokolatlan és meg nem engedett bizalmaskodásnak érzékel, nemegyszer joggal, mert a mögöttes jelzése akár a „macsós” lekezelés is lehet. A fiatalos kinézetnek hódoló „kiművelt” középkorú hölgyek többsége nem kedveli, ha a fiatalok néninek szólítják, csak a gyerekektől fogadja ezt el, a bensőséges családi és közeli baráti körön kívül megsértődik, mert nézete szerint ezzel öregítik vagy épp lekezelik őt. A gyerekek és a fiatalok még tegeződnek egymás között, felnőttkorban közbeszól a „rang”. A szeretet viszont mágnesként vonzza a bizalmas tegezést. Kedves Olvasóm! Téged hányféleképpen szólítanak meg jártodban-keltedben? Ugye, azokhoz tartozol, akiket sokan viszonttegeznek?