Kezdetben bolhakukucskálásnak nevezték a „műélvezetet”, amelyet a bolhacirkuszok nyújtottak. A régi találmány még az 1960–1970-es években is meglehetősen nagy népszerűségnek örvendett a világban Angliától Amerikáig. Az állatvédők joggal állatkínzásnak titulálják a bolhacirkuszok működését, ez a figyelem is jelzi, hogy a bolhacirkuszok, ha elvétve is, de még ma is léteznek, így hát a rovartudósoknak e szempontból is hivatásuk foglalkozni az apró, ugrabugra néppel. A leheletvékony fémhuzallal megkötözött rovarok elpusztulásukig vergődnek néhány egyszerű látványtrükk miatt és állatkínzás az a mozgáskorlátozó idomítás is, hogy a bolhákat üveglap alatt tartják, így szoktatva le azokat a magasugrásról. Manapság mindennap találkozhatunk felhívásokkal, tanácsokkal, személyes tapasztalatok megosztásával a takarékoskodás, spórolás módszereiről és közösségi, illetve egyéni fontosságáról. Mindenesetre a bolhacirkusz jól beleillik a takarékoskodás trendjébe: nem kell hozzá sem ketrec, hogy a veszélyes élősködők ki ne szabaduljanak, sem nagy tér, mert az egész cirkusz mindenestől elfér egy asztalon, a sztárok eltartása, táplálása semmibe sem kerül, ugyanis a gazdájuk saját vérével eteti őket. A közönség létszáma korlátozott, mindenkinek szükségeltetik a kézi nagyító, esetleg színházi látcső használata. A mai digitális világban már ez is elmaradhat, hiszen az előadás könnyen kivetíthető, felnagyítható. A teátrum megtekintésénél viszont sokkal érdekesebb a rendező, idomár, állatszelídítő előzetes és sok türelmet igénylő munkája. A bolhák legnagyobbja is alig négy milliméter nagyságú, viszont több mint félméteres magasságra képesek ugrani, ami a méretüknek körülbelül százszorosa, és ami a látványosságban fontos, hogy saját testtömegük súlyának a többszörösét tudják elmozdítani. A művelődéstörténet szerint a bolhacirkuszok kezdete 1578-ra tehető, amikor Mark Scaliot órásmester kitalálta, hogyan lehet hámot helyezni a bolhákra, hogy azok a testüknél jóval nagyobb, viszont emberi szemmel nézve miniatűr hintókat elhúzzanak, különböző tárgyakat mozgatni tudjanak. Az órásmester cirkuszában tulajdonképpen pirinyó műalkotás volt a bolhát rabságban tartó lánc a tizenegy elemből összeállított lakattal, amelynek tömege a kulccsal együtt hatvannégy milligrammot nyomott. A lakat gyakorlati haszna elenyésző, de hozzátartozott a díszlethez, talán azt üzente a nézőknek, hogy ha a lánc nem lenne kulcsra zárva, ezek az „okos” apróságok képesek lennének megszabadulni tőle. Az ilyenféle későbbi cirkuszok különböző trükköket alkalmazva bemutattak bolhazenekart és focizó bolhákat is. Korát megelőző, magányos állatvédőnek, egyben bolhák pártfogójának tekinthetjük Hoyer Anna németországi prófétanőt, aki 1584–1656 között élt, fiatalkorában verseket írt, özvegyen egy vándorló alkimistát pártfogolt, befogadva őt a házába. Miután az irodalomban és a vegytanban is csalódott, prófétálni kezdett a helyes és erkölcsös életről. Arról akarta meggyőzni a világot, hogy az embernek nincs joga vért ontani, még akkor sem, ha a túlélése miatt teszi. Ma igazán semmi meglepő nincs ebben, világméretű mozgalom épül rá. Mivel akkoriban a vegetáriánus életmód még nem volt elképzelhető sem, hogy a prófétanő azt válassza, a dilemmát úgy oldotta meg, hogy csak természetes halállal elpusztult állatok húsából készített ételt fogyasztott. Élete a korán jött próféták sorsát példázza. Környezete ellenszenvvel fogadta az intelmeit, pontosabban: eszementnek tartották, úgyhogy áttelepedett Svédországba, ahol a királynő jóvoltából a megélhetése biztosított volt egy kis birtokon, ahol aztán teljesen magára hagyták a bolondságaival. Bolhavédő akciója sem bővült mozgalommá, senki nem követte őt az ilyenféle eszmékben, de elég érdekes és különleges volt ahhoz, hogy följegyezzék. Ráth Végh István így ír róla (A varázsvessző. Bp., 1945): „A vérontástól annyira irtózott, hogy elméletét a bolhákra is kiterjesztette. Tudnivaló, hogy abban az időben a bolha úgyszólván háziállatszámba ment és kunyhóban, palotában egyformán volt otthonos. A vértől iszonyodó prófétahölgy nem tehette, amit mindenki más, hogy a tetten ért szipolyt egyszerűen elroppantsa. Mást gondolt ki. Egy csomó kutyát tartott a házában, s ha elcsípett egy bolhát, nem ölte meg, hanem ráeresztette a szolgálattevő kutyára.” A bolhaság egyetemes történelmében, ha létezne ilyen, bizonyára úgy emlékeznének meg róla, mint életmentő, kegyes istennőről, viszont a szolgálattevő, vagyis a hatalomnak kiszolgáltatott ebek úgy vélekednének, hogy az élősködőknek kedvezett. Vajon felesleges buzgóság az igazságot keresni aprócseprő életekben?