Sorozatomban kihasználom a lehetőséget, hogy a szép, izgalmas helyek megmutatásán kívül színes és hasznos lelki túrákra is invitáljam az érdeklődőket, hisz számomra maga az utazás, és annak megosztása az olvasóval terápiás módszer is egyben: nagyon sok olyasmit kér, illetve közvetít, amit belső építkezésként, egyensúlyunk megteremtésére, életünk szebbé tételére használhatunk. Arról nem beszélve, hogy a világjárás önmagában életcél lehet, s ezzel el is érkeztünk a legfontosabbhoz, ugyanis életében egyszer mindenki megfogalmazza és meg is akarja válaszolni létünknek talán a legnagyobb kérdését: mi célból vagyunk a világon, mi életünk értelme? Sok és sokféle válasz született erre, bár lehet, hogy sokan inkább megkerülik, elodázzák, félreteszik és hajlamosak megfeledkezni róla, mert nem egyszerű biztos és örök érvényű választ adni rá, még az egyéni életben sem. Vagy különösen abban nem?! Ki tudja…
És itt meg is állnék, remélve, senki nem furcsállja, mennyire igyekszem célt és értelmet vinni az életbe, nemcsak most, amikor felfogható, mint gyászreakcióm feloldásának egyik módja, vagy mint szakmai ártalom, de egyébként is. 
Emlékszem, még alig-gondolkodó koromban, amikor először foglalkoztam ilyesmivel – mindjárt azután, hogy valamennyire megbékéltem a sorból való kilógásom fájdalmaival és megváltoztathatatlanságával – mondtam el magamban, hogy a legfontosabb, a legszentebb célom az lesz, hogy minél többet megismerjek a fontos dolgokból. Fontosnak pedig az irodalmat, a zenét és a művészeteket éreztem, és az emberek megfejtését gondoltam. Már akkor habzsoltam mindent, ami szépnek minősült, és próbáltam eligazodni az emberek cselekedetein, magatartásán. Ezért volt annyira aha-élmény, amikor először találkoztam a holokauszt-túlélő (!) Viktor Frankl egzisztenciaanalízisével, ahol az élet értelmét az élet értékeiben látja és láttatja. Hármat sorol fel – nagyon figyeljünk rájuk!
Értéknek tartja a tevékenységet önmagában. Ilyen összefüggésben a tevékenység nem attól érték, hogy mekkora a hatása, hanem hogy milyen módon valósítja azt meg az egyén: érdeklődéssel, szeretettel, pontosan, szakértelemmel.
Másodikként az élmény-értékeket említi. És tanuljuk meg – mert ezt nagyon elfelejtette korunk (vagy már az elődeink is) – minden lehet élmény: a napsütés, a szivárvány, mosoly, köszönés, meg nyilván a smaragdgyűrű vagy a Ferrari sebessége.
És végül a beállítódási értékek, amelyek a személyiség értékeit jelentik, a feladattudattól a kedvességig. Ilyen értelemben a személyiség fejlesztése lehet életre szóló cél, amitől értelmezhetőbbé válik a buddhizmus – és általában a keleti filozófiák – nyugati térhódítása.
Ilyen megvilágításban különös meggyőződéssel vallom életem céljának a legtágabb értelemben vett megismerést és a szépség megélését, esetenként a létrehozását is. Mindkettő megvalósítható, ha bejárjuk a világot és a lelkünk bugyrait.
Idei terveim gazdag anyaggal szolgálnak majd a sorozathoz, ám az első utamra – amelynek során Panama–Ecuador–Kolumbia hármasát látogatom meg – csak március második felében indulok. Addig irodalmi, színházi és olvasmányélményeimet, illetve az eddig csak inkább utalásokkal emlegetett két nagyvárost, Moszkvát és Szentpétervárt idézem meg.
Agatha Christie-t idézve „Az embernek van jó néhány olyan tulajdonsága, amellyel a többi élőlény nem rendelkezik: például a kalandvágy, a legyőzhetetlen szellem és a bátorság, de nem a minden állatban meglévő önvédelem bátorsága, hanem az, amellyel saját kezünkbe vesszük életünk irányítását, és nekivágunk az ismeretlennek.”
Kérem, kövessenek!