Szakállamra mondom. Réges-régen ezt nem tehettem volna meg, hiszen a szólásmondás férfikiváltságra utalt. Azt jelentette, hogy az illető igazat szól, ennyiért nem kockáztatná meg a büntetést és a szégyent, vagyis hogy a hazugság miatt levágják a szakállát. A kifejezés ma már csak annyit jelent, hogy ragaszkodom az állításomhoz, de elavult, viccesnek is esetlen és érthetetlen. A szakáll, a természet adta férfidísz külön fejezet az egyetemes művelődéstörténetben, az ékességen és divatos formán kívül nemcsak a viselettörténetben, hanem a hadtörténetben is szerepet játszott. Csodálkozhatunk azon az ostobaságon, hogy a régmúlt időkben, ha valakit erőszakkal megfosztottak tőle, az nemcsak kemény büntetést, hanem szégyent, végső soron vereséget is jelentett. Századokon keresztül a legyőzött ellenség levágott szakálla hadi dicsőség, győzelmi trófea volt a győzőnek: zászlóként lobogtatták vagy hazavitték emléknek. Ráth Végh István Az emberi butaság kultúrtörténete című művében (Budapest, 1938) meséli, hogy Nagy Károly egyik hadvezére „köpenyt szövetett magának a becses prédából, egy másik pedig diadalmas csatái során annyit gyűjtött össze, hogy kitelt belőlük vánkosainak és derékaljainak tölteléke”. A férfiszakáll históriájához hozzátartozik, hogy a hatalmasságok kényük-kedvük szerint mikor engedélyezték, mikor tiltották. Apáti Ferenc Feddő ének című versében rosszallóan emlegeti azokat, akik jogtalanul kérkednek vele: „Sámsonnak alejtá [vélte] az pór önnön magát! / Látod nagy haragját, nem tiszteli urát; / Fogjad meg szakállát, vedd el csak jószágát, / Megalázza magát. // Az kort az papoknak vala tisztességük, / Mikoron egészlen áll vala szerzetük, / Távol vala tőlök galléros köntösük, / Veres beretvájok.” A szerző az 1520-as években írhatta a versét, az egyetlen, ami fennmaradt a tollából, ugyanakkor a korabeli magyar vágáns költészet egyedülálló emléke. A vágáns költészet világi jellegű műfaj, többnyire vándordiákok művelték, gunyoros, profán szabadszájúság jellemzi. Apáti verse köznemesi szemléletet tükröz, gúnyolja a főurakat és főpapokat, akik a szakállviselést úri kiváltságnak tekintik, de elítéli a lázadó pórnépet is, amely érdemtelenül urakat próbál utánozni. Életéről csak annyi tudható, hogy diák volt a bécsi egyetemen, amelynek névjegyzékében szerepel. A 17. században egy névtelen szerző Fenséges szakáll címmel egész könyvet szentelt a témának: „A természet feldíszítette a férfit a szakállal, valamint a fát lombokkal, a madarat tollakkal, a paripát sörénnyel, a birkát gyapjúval. A beretvált férfi olyan, mint a lombtalan fa, kopasztott madár, nyírott birka. A szakáll ékesíti a férfit, megvédi az állát és nem kerül semmibe.” Ingyen van, tehát. A 18. században viszont fizetni kellett érte, mert sok hűbérúr saját kiváltsága elleni lázadásnak bélyegezte, ha alattvalói viselték és úgynevezett szakállbírsággal büntette s kötelezte borotválkozásra a parasztságot, hogy aztán a 19. század folyamán általánossá váljék és a férfinem büszkélkedhessen vele. Kossuth-szakáll, pofaszakáll, barkó, császárszakáll… ki tudja, hány szőrmókváltozat. „Stop! Stop! Stop! Aki idáig olvasott, gyorsan tegye félre az újságot és siessen a legközelebbi szaküzletbe! Már csak két hétig árusítják a csodálatos Star and Stripes pengéinket. Csak két hétig a világ legjobb borotvapengéit. A terminus letelte után a gyártást beszüntetjük, és a gyárat bezárjuk. Mert a mi borotvapengéink olyan kitűnőek, hogy aki egyszer borotválkozott velük, annak többé nem nő ki a szakálla és a bajusza, tehát több pengére szüksége nincsen, miért is mi leállítjuk az üzemet.” Kedves Olvasóm! Ne siess, ne szaladj, mert a reklám régi: 1937-ben a Magyar Úriasszonyok Lapjában jelent meg ez az amerikai hirdetés. A lap elrettentő reklámpéldaként idézi, merthogy megjelenhetnek ilyen komolytalan vásárlási felhívások, és ráadásul akadhatnak olyanok, akik hitelt adnak neki. A lap ugyanakkor így reklámozott egy divatos szőrtelenítő krémet: „Szakállas nőt csak hozományvadász vesz feleségül. Jó ízlésű urak idegenkednek a szakállas hölgyektől. Használja a Nippont!” Na persze, ha férjhez akar menni! A reklámszakma a saját szakállára dolgozik, más szakállára írogat, majd megpihen a szakállszárító padján, aminek tréfás neve olyan helyet sugall, ami a férfiak birtoka. Eredetileg tényleg kizárólag a férfiak gyülekezési helye volt: vár-, templom-, városkapuk melletti, tetővel ellátott pad. A várkapunál az őrség tagjai tartózkodtak ott; a templom melletti szakállszárító padján is csak férfiak üldögéltek, megtárgyalták a közösség ügyes-bajos dolgait. Erdélyben a székelyek és a szászok a lakóházak mellé is építettek ilyeneket. Ezek már nemcsak a férfiak számára készültek, s a szakállszárító jelentése is csupán egy fedett pad a kapu mellett. A szakállal kapcsolatos fejtegetések sajátságos férfivilágot villantanak fel; szakállas vicc lenne tagadni, hogy a szakállas helyeken a férfilét dominált, és ott a nőknek nem sok keresnivalójuk akadt.