– Hogyan fogott hozzá a csángós övek készítéséhez?

– A negyvenéves találkozónk előtt fogtam hozzá, mert népviseletben akartam menni a találkozóra, de nem volt övem. Illetve volt egy régi, de az nem ért be, túl kicsi volt. Úgy tűnik, hogy régen kisebbek lehettek az emberek, a régi övek általában mind kicsikék. Alaposan megvizsgáltam ezt a régi darabot, és jól látszik rajta, hogy kézzel készítették. Elkezdtem kutakodni, hogyan kellene nekifogni, milyen bőr kell hozzá, de alig kaptam használható információt. Nem tudok senki másról, aki itt a környéken ezzel foglalkozna, és az öregek is azt mondták, hogy Szászrégenből hozták ide az öveket, amiket vásárban lehetett beszerezni, vagy árusoktól, akik járták a falvakat. Úgyhogy én hámot készítőktől érdeklődtem, hogyan kellene a bőrt kikészíteni, de nem nagyon akartak segíteni. Aztán csak megtudtam, hogy borjúbőrt kell használni, hat hónapnál fiatalabb üszőnek a bőrét, mert az annál idősebbé túl vastag, a bikabőr pedig eleve túl kemény. A bőrt aztán hat hónapig folyamatosan áztatni kell fenyőfakéreg-főzetben, és ezt a pácot hetente kétszer cserélni kell. Ezt nyáron szoktam csinálni, mert a víz hőmérséklete nem mehet 12 Celsius-fok alá. Az első bőrrel azt se tudtam, hogy keresztbe vagy hosszába vágjam: abszolút mindenre magamtól kellett rájöjjek, és most már szerintem könyvet tudnék írni arról, hogy min mentem végig. Volt olyan is, hogy bőrdíszművestől érdeklődtem, milyen bőrből készülnek azok a vékony, színes hímek, amivel az öveket díszítik. Azt mondta, hogy mókusbőrből. Nem jött, hogy higgyem, amit mond, de már-már kezdtem gondolkodni, honnan tudnék mókusbőrt szerezni. Persze később rájöttem, hogy csak el akart bolondítani, mert igazából kecskebőrből készülnek ezek a vékony szálak. A mintákat, a dombornyomásos díszítést, a hímzést, a szegecselést, a fodrok kivágását a régi övekről másoltam le, csak ezeket a mintákat használom. A szerszámokat, amiket használok, szintén én készítettem, mert nem volt, amivel dolgozzak.

– A családja hogyan viszonyult ahhoz, hogy ennyi időt és energiát szánt valamire, amivel korábban egyáltalán nem foglalkozott?

– Azt mondták, hogy ne foglalkozzak ilyesmivel, úgysem fogom tudni megcsinálni, de hát én láttam, hogy kézzel készítették ezeket az öveket, és azt mondtam, hogy olyan nincs, hogy nem lehet megcsinálni. Az elsővel meg is kínlódtam, de azóta már tíznél jóval többet készítettem, magamnak meg a fiamnak, és másoknak is. A legutóbbit az ötvenéves találkozóra készítettem magamnak, annak az övnek a mintájára, amelyik a középloki tájházban van, és amelyik egykor Pulika Mihály bácsié volt. [Halmágyi – ragadványnevén Pulika – Mihály ismert gyimesközéploki prímás volt – szerk. megj.] Annál díszesebbet még nem láttam.

– Milyen érzés olyan csángós szíjat viselni, amit saját kezével készített?

– Amikor a legelsőt készítettem, mondtam a feleségemnek, hogy ha megleszek vele, egy hétig le nem veszem a derekamról. Három napig rajtam is volt, és a negyedik nap, amikor levettem, olyan érzésem volt, mintha ejtettem volna el a derekam. Úgyhogy aki sok és nehéz fizikai munkát végzett, annak tényleg hasznos volt, mert a derekat nagyon stabilan tartja.

– Korábban is kézműveskedett?

– Gyermekkoromban próbálkoztam fafaragással, de soha nem kézműveskedtem, a családban sem tudok olyan felmenőkről, akik ilyesmivel foglalkoztak volna. Én pipicselni szeretek, és úgy érzem, hogy ez pipicselős munka. Türelem kell hozzá, le kell ülni mellé, és csak az tudja csinálni, aki ezt szereti. Igaz, én is csak három-négy órát tudom végezni, annyira elfáraszt szellemileg ez a munka. A bundakészítés viszont más, az fizikailag fáraszt ki: annyira elzsibbad az ujjam, hogy egy idő után muszáj abbahagynom. Kétféle nehéz varrás van, a zsinór- és a sulyokvarrás. Igazából nem nehéz, csak kell tudni, hogy kell lépni. Nekem ezeket Rózsika néni, egy hímzőasszony egyszer megmutatta, és valahogy ráéreztem, ráállt a kezem. Rózsika néni azt mondta, hogy ő még ilyet nem látott, hogy valaki ilyen hamar megtanulja a lépést. Legutóbb azért fogtam neki, hogy egy nyitott férfibundát készítsek magamnak, mert régen a férfiaké is nyitott volt, de már csak régi fényképeken látni ilyent. Úgy érzem, hozzám a virágmotívumok nem találnak, úgyhogy leveles díszítéssel és geometriai mintákkal hímeztem ki. De nem vállalom olyan szívesen a bundakészítést, mert elég sokan foglalkoznak ezzel. Inkább maradok az övnél.

– Továbbadja tudását másoknak?

– Szeretném, ha tovább tudnám adni a tudást: ami olyan tanulság volt, azt mind feljegyeztem, és a lányom hajlik afelé, hogy eltanuljon ezt-azt. Ha bárki érdeklődne, kérdezne, szívesen segítenék neki. Örülnék annak, ha tovább tudnám adni a tudást.

– Mikor van ideje ezzel foglalkozni?

– Inkább télen szoktam ezzel foglalkozni. Egyébként a tűzoltóságnál dolgozom, az autókat kezelem, és nyáron, ha van időm, építkezési munkát is vállalok. De bármilyen munkát végzek, odafigyelek a részletekre. Télen hosszabbak az esték, olyankor tudok az övekkel dolgozni. Nem megy gyorsan: egy tél alatt két nagy övet és egy kicsit tudok elkészíteni.

– Milyen érzés, hogy ilyen értékteremtő tudást, készséget sajátított el, komolyabb iránymutatás nélkül?

– Egyszer valaki kérdezte, hogy mire vagyok büszke. Én arra, mondtam neki, hogy magamtól ezt mind megtanultam. Általában az ilyen mesterség apáról fiúra száll, de nekem nem tanította ezt senki. Az is lehet, hogy nem véletlenül lettünk mi Cifrák, és volt valaki a felmenőink között, aki ilyesmivel foglalkozott. Nem tudom. Mindenesetre büszkeséggel tölt el, amikor felvehetem valamelyik övet vagy bundát, amelyiket én készítettem.