Herendi Gábor nemcsak populáris művelője, de meghatározó alakítója is a mai magyar filmes trendeknek. 

A vígjáték és Herendi

Munkássága a kétezres évek legelejétől új irányt szab a hazai komédiának: jó érzékkel csatornázza be a tipikus „magyar humort”, amelynek kulturális, történelmi és nyelvi gazdagságát képes a lehető legkönnyebben befogadható, legtöbbek számára érthető és élvezhető mederbe terelni.

Filmjeinek témafelvetései változatosak, de mindben nagyon erős szerepet kap egyfajta „magyar virtus”, általában nem központi témaként (kivéve a 2004-es Magyar vándort), hanem a történetet keretező környezet, beszédmód és karakterek által. Ilyen a „tipikus” magyar attitűd más nemzetekhez (Valami Amerika), önmagunkhoz és a társadalmi perifériára szorultakhoz (Kontroll, 2003), a szerelemhez (Polygamy, 2009) vagy éppen az elődök-utódok generációs kérdéseihez (Futni mentem, 2024, Szenvedélyes nők, 2025). 

Önigazoló mechanizmusként működnek a filmek: a rendező felismeri a közönség igényét, a közönség pedig felismeri önmagát. A mozivászonról visszaköszönő történetek és karakterek azért olyan közkedveltek, mert sokan érzik közelinek őket hibáik, gyarlóságaik és kedves bugyutaságuk ellenére – sőt, leginkább azok által. Így a Herendi-életmű a magyar nézőközönséget egyszerre elégíti ki és kritizálja – hiszen az vagy, amit megeszel, vagyis minden, amit szívesen fogyasztunk, rólunk mond el valamit. Mit mond el rólunk tehát a kánon legújabb darabja, a Szenvedélyes nők?

Nők krízisben

A film Balsai Móni, Básti Juli és Varga-Járó Sára főszereplésével egy család három generációját mutatja be annak három női tagján keresztül. A negyvenes éveiben járó Lillát (Balsai) elhagyja férje (Scherer Péter) egy fiatal „körmöslányért”. A párterapeu­taként dolgozó, egész életét a családjának szentelő nő teljesen magába zuhan, huszonéves lánya, Zsófi (Varga-Járó) és anyja, Vilma (Básti) pedig együttes erővel igyekeznek rávenni, hogy a depresszióból lépjen a megújulás útjára, és adjon esélyt egy új kapcsolatnak. 

Komikus és kínos szituációk lavinája indul el, ahogy a két „patrónus” egyesével szabadítja rá mindenféle ismerősét a csinos, de magát mindenben megkérdőjelező nőre. Lilla számára a randizás teljesen idegenné vált, ahogy a nőiséggel és testiséggel való viszonya is.

Közben a két másik nő szerelmi életét is megismerhetjük: Vilmáról kiderül, hogy egész életében, így Lilla gyerekkorában is egyik felszínes kapcsolatból a másikba szökött, mindig – és még most is – afféle testi hedonizmust gyakorolva. Lánya, Zsófi, pedig az elköteleződés szélén toporog jóindulatú, ám spontaneitástól irtózó barátjával, Jakabbal (Lengyel Benjámin), és folyamatosan kétségek között őrlődik.

Örökölt sors?

A három nő története a generációs traumákkal való szembenézésről szól, kapcsolataikon keresztül illusztrálja, hogyan öröklődik a férfiak felé irányuló attitűd anyáról leányra, milyen mélyen gyökerezhet egy-egy viselkedésmód. Vilma kicsapongó életmódját, gondatlanságát mély traumaként cipeli magában Lilla, a gyerekként elszenvedett elhagyatottságot a nőiség és szexualitás szabad megéléséhez és indirekt módon a férfiakkal való együttléthez köti. Így felnőttként retteg a femininitástól, és mindent megtesz, hogy ne váljon olyan anyává, amilyen neki jutott. A másik végletet testesíti meg: anyai kötelességeit folyamatosan maga elé helyezi. Ennek következtében lánya, bár mély és őszinte viszonyt ápol vele, titkon retteg, hogy hasonlóan a családi lét foglyává válik – ezért elköteleződés helyett merész kalandokról fantáziál. 

A három attitűd tehát egymásból következik, afféle láncszemekként fonódnak össze, melynek se eleje, sem vége nem látható. E „láncreakció” azonban csak akkor oldható fel, ha szembenéznek vele, és tisztázzák magukhoz és egymáshoz való viszonyukat.
Vilmának el kell számolnia fiatalkori tetteivel és azzal, hogy mit okozott a lányában általuk, Lillának rá kell döbbennie, hogy a gyermeke felnőtt  – így újra saját élete főszereplőjévé válhat, Zsófinak pedig távolodnia kell néhány lépést, hogy lehetővé tegye ezt anyja számára. Mindhárom feladat számos nehézséggel jár. De a filmben mindegyikhez valahogy ugyanaz a kulcs: a férfi.

Női film… a férfiról

Bár a film főszereplői nők, és központi kérdései is elsősorban a női közönséggel rezonálnak, a bonyodalmak feloldásához vezető út és a végkifejlet azt sugallja, hogy a szabadság megélése csak férfiakkal lehetséges. Lilla a történet végén feltűnően csinos, nőies ruhában, sminkben, megújult önbizalommal szembesíti exférjét azzal, hogy mit „veszített”. A férfi könyörög, hogy fogadja vissza, de Lillának már nincsen rá szüksége. Anyja tanácsát megfogadva végre önmagát helyezi előtérbe, túllép a magassarkú és a kacér ruhák iránti idegenkedésen, és készen áll valami újra. 

Ez az „új” azonban kimerül olyan külsőségekben, amelyek valójában a férfiak számára teszik kívánatosabbá, a szabadságának kifejeződése pedig abban nyilvánul meg, hogy kész egy másik férfival újrakezdeni. Tehát igazi emancipáció helyett nem történik egyéb, mint hogy egy rossz házasságból felépülve készen áll rá, hogy egy „jobb” férfit találjon magának.

Tipikus történet ez, amelyre millió példát találni a popkultúrában, de amely nem megcáfolja a nők alárendelt pozícióját, hanem ellenkezőleg: alátámasztja azt.  Ez az üzenet nem a függetlenedésről szól, hanem a függőség megkérdőjelezhetetlen voltáról. A film a felszín alatt azt erősíti, hogy ahogy az elnyomás, úgy a szabadság is csak férfiak révén válhat valósággá egy nő életében.
Herendi közönségcentri­kus vígjátéka ártalmatlan szándékkal született: könnyű szó­rakoztatás elsősorban női közönségnek, de nem elég tu­datos ahhoz, hogy áttörje a sztereotípiák és a patriarchális szociokulturális tér burkát. 

Az pedig, hogy ez a narratíva még mindig ennyire népszerű, nem is a rendezőt, hanem elsősorban a befogadót minősíti: hiszen mi nézzük meg, mi nevetünk rajta, és mi jövünk ki elégedetten a moziteremből.
A Szenvedélyes nőknek nem célja, hogy mély önreflexiót indítson el bennünk. Ám ha elfogadjuk, hogy a rendező legtöbb filmje indirekt társadalmi tükörként is értelmezhető, érdemes feltenni magunkban a kérdést, hogy akarunk-e olyan filmeket látni, amelyek a valós emancipációt igyekeznek segíteni, vagy a „magyar virtus” továbbra is előnyben részesíti a patriarchális társadalmi dinamikákat.