Amikor az ember egy bizonyos életkorba ér, szükségét érzi annak, hogy visszapörgesse élete elmúlt évtizedeit, felidézze élete szép, emlékezetes, vagy nehéz, válságos eseményeit, helyzeteit. S ha magától nem kezd bele, akkor az ifjabb nemzedék kérdez rá, tanúságul vagy tanulságul. Az ilyen múltidézés nemcsak természetes kommunikáció a nemzedékek között, hanem igen sokszor fontos forrás a tudományos kutatás számára, hiszen ma már félelem nélkül lehet beszélni az átélt közelmúltról.
Az önéletrajzi visszaemlékezés, az életinterjú azonban nemcsak ezért fontos kiegészítő, helyesbítő forrása lehet a történetírásnak, hanem személyessége miatt is: segít közelről, az egyes ember életkörére lebontva, úgyszólván átélni a múlt egy-egy részletét. És ennek azért is van épp napjainkban különös jelentősége, mert a kommunista hatalom évtizedei alatt nem kerülhetett megörökítésre más, mint ami igazolta a rendszert, s csak ha tudtunk olvasni a sorok között, jutottunk el az igazságnak legalább a megsejtéséig. Többek között ezzel is magyarázható az, hogy ma úgyszólván mindennapos műfaj. S a megszólalók, a szólásra bírtak vagy megvallatottak személyes emlékei, tapasztalatai beépülhetnek a jövő nemzedékek múltismeretébe. Így a Komoróczy György által megvallatott Hegyi István egykor petki, majd székelyudvarhelyi református lelkész emlékét számunkra felidéző kötet is. 

A könyvben – Komoróczy György kérdései nyomán – megelevenedő múlt eseményeinek, történéseinek, az említetteken túl, az ad különös jelentőséget, hogy Hegyi István a Trianont követő első kisebbségi korszak fiatal nemzedékéhez tartozott, ahhoz a nemzedékhez, amelynek már az iskola padjaiban meg kellett tapasztalnia és átélnie azt, hogy mit jelent egy jól felépített, s az élet nagy versenyében a magyar fiatalokat eleve hátrányos helyzetbe hozó román oktatási rendszerben diplomát szerezni. És ez a próbatétel fogta őket egységbe, ráébresztve őket a közösség iránti felelősségre – a korbeli terminus szerint a „népszolgálat”-ra. 
Hegyi István ezt a kisebbségi életiskolát a székelyudvarhelyi református kollégiumban kezdte, majd annak 1927-es bezárása folytán Nagyenyeden folytatta, utána pedig a kolozsvári református teológián szerezte meg lelkészi képesítését. A pályaválasztása nem volt véletlen, hiszen édesapja is református lelkész volt, s amint visszaemlékezik: „Az otthoni vallásos nevelés Enyeden is tovább folytatódott. Olyan tanáraim voltak, akik nemcsak oktattak, hanem neveltek is.”
Teológuséveiben kerül kapcsolatba a Jancsó Béla irányítása alatt megjelenő Erdélyi Fiatalok körével, azzal a munkával, amely főképpen Szabó Dezső és a magyarországi népi írók hatása nyomán a falu felé irányította az ifjú nemzedék figyelmét, kijelölve számukra a területet is, akkori ismereteik szerint az erdélyi magyar falut, amely a kisebbségi sorsban is megmaradásunk erőtartaléka és záloga lehet. Ebben a körben fordul érdeklődése a falukutatás felé is – részt vesz a Dimitrie Gusti irányította román falukutató mozgalom egyik nyári táborának munkájában Stănești-en (erről a táborról az Erdélyi Fiatalokban jelenik meg átfogó jelentés), s vesz részt egy második, az Udvarhely megyei Siklódra (különben édesapja szülőfalujába) tervezett – végül meghiúsult – tábor előkészítésében (ennek részleteiről Jancsó Béla levelezésének nemrég megjelent harmadik kötetéből tudunk meg részleteket). 

Magára a kapcsolatra Hegyi István, az interjú során feltett egyik kérdésre válaszolva, csak utal, de úgy érzem, érdemes lenne ezeken a nyomokon – s a Hegyi-hagyatékban bizonyára megőrzött más támpontokon – elindulva, az Erdélyi Fiatalokkal, és egyáltalán az egész népszolgálati irányzattal való kapcsolatait mélyebben feltárni.
Hegyi István teológuséveinek érdekes epizódja az az 1936/37-es „ötödév”, amelynek színhelye ismét Nagyenyed, s amelynek célja az elgondolások szerint az lett volna, hogy felkészítse a leendő lelkipásztorokat a lelkészi szolgálaton kívüli közösségi feladatokra, ellátva őket az adott helyzetekben szükséges gazdasági, jogi, egészségügyi, és egyéb természetű ismeretekkel. Itt ismerkedik meg különben Édesapámmal, akit erre az ötödévre behívnak Árapatakról, a gyakorlati teológiát előadni. Ennek a református teológia történetében egyedülálló kísérletnek a kutatása – tudomásom szerint – már folyamatban van. 
Egyébként ez az ismeretség és barátság lesz aztán az alapja a későbbiekben Hegyi István Székelyudvarhelyre kerülésének is. 
A teológusévek – és három szamosújvári börtönlelkészi szolgálat – után kapott Hegyi István egyházkerületi missziós lelkészi kinevezést, s ismerte meg ebben a minőségben a szórvány-vidék (Hunyad, Alsó-Fehér vármegye, Bukarest, Ploiești) román tömbben a megmaradásáét küzdő magyarságának helyzetét, gondjait. A Jancsó Béla irányítása alatt megjelenő Erdélyi Fiatalok körével, és azzal a munkával ekkor, teológuséveiben kerül kapcsolatba, s ekkor formálódnak ki a lelkészi szolgálat feladataira vonatkozó – s a mostani kötetben egy 1943-ban megjelent önálló tanulmányban (A falusi lelkipásztor sajátos feladatai) megfogalmazott – nézetei. A lelkipásztornak – olvassuk ebben az írásban – „…nem elég ismernie az Igét, nem elég a felsorolt módokon arról beszélni, hanem ismernie kell az embert is, akihez el kell juttassa az Ige üzenetét… ismernie kell gyülekezete tagjainak gondolkodásmódját, észjárását, a jelenségekkel szembeni magatartását, a dolgokról alkotott ítéletét”.

Hogy ezek az önmagával szemben is megfogalmazott elvárások miképpen jutottak kifejezésre petki, majd udvarhelyi lelkészi munkájának gyakorlatában, hogy a kommunista hatalom alá vetettség időszakában milyen új körülmények között kellett és lehetett mint lelkipásztornak helytállania, arról a gondjaira bízott gyülekezetek tudnak hiteles vallomást tenni. Hegyi István székelyudvarhelyi idejében végzett lelkészi munkájának megmérettetéséhez azonban tudnunk kell, hogy az ő idején érték el mélyreható változások a város belső társadalmi szerkezetét: ekkor számolták fel itt a nagy hagyományokkal rendelkező, és szinte teljességében magyar kézműipart és kereskedelmet, s az ő udvarhelyi szolgálata idején, 1968-ban alakították át Románia közigazgatási beosztását, amelynek következtében a város nemcsak municípiumi rangot kapott, hanem az iparosítás egyik erőteljes célpontjává is vált. Új – bizonyos iparágakban országos jelentőségű – gyárak épültek, és új városnegyedek, azzal a szándékkal, hogy azok a románosítás bázisai lehessenek. Az csak néhány, az akkori udvarhelyi párt- és államapparátusban funkcióban lévő felelős magyar kádernek volt köszönhető, hogy ebben a folyamatban elsősorban az erőszakos kollektivizálás elől a környékbeli falvakból menekülő fiatal, és a helyi szakiskolában előre kiképzett munkaerő kapott helyet. Ez az az időszak, amikor Székelyudvarhely lakossága – amint azt a népszámlálási adatok mutatják – látványosan megnövekedik: 1956-ban még 14 162 fő, 1966-ban 18 244 fő, 1977-ben 28 244 fő, 1992-ben 39 959 fő –, s ebből 38 937 magyar, 11 136 református lélek. A tömbháznegyedekbe beköltözöttekkel való kapcsolatteremtés, kicsiknek-nagyoknak a gyülekezeti életbe való bevonása pedig a lelkipásztorok feladata, az ő munkájuk és felelősségük volt. S hogy ma Székelyudvarhelyen három református gyülekezet működik, s három templomban hangzik el Isten igéje, az a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években végzett, fáradságot nem kímélő, a fentebb idézettek szellemében végzett áldozatos munkának az eredménye.
Külön szót kell ejtenem a könyv második részét – szinte a felét – kitevő Függelékről, amelyben néhány személyes vonatkozású, dokumentumjellegű írás mellett (a Soli Deo Gloria Szövetségbe történt beválasztása, 1934-ből, a nyugdíjba vonulásakor, az 1984-ben elhangzott lelkészbúcsúztató, egy Tőkés Lászlót köszöntő beszéd 1990-ből, a neki ítélt Kisebbségiekért Díj magyar állami kitüntetés, 1999-ből) több, a Nagyenyeden kiadott Vezetők Lapjában 1942–1943-ban megjelent írása, köztük a már említett tanulmánya A falusi lelkipásztor sajátos feladatai, valamint A missziói munka elmélete és gyakorlata, továbbá egy későbbi, a dél-erdélyi öt év megpróbáltatásait felelevenítő előadása is olvasható, ez utóbbi a dél-erdélyi református egyházkerületnek az öt év alatti belső életére, sajtójára, kiadványaira vonatkozó, forrásértékű adatokat is tartalmaz – érdemes lenne valakinek ezen a nyomon elindulva, feltárnia az erdélyi református egyház 20. századi történetének ezt a mindmáig fehér foltját.
A Komoróczy György-interjú 2004-ben, épp húsz évvel ezelőtt, Hegyi István 80. születésnapja alkalmából készült, így természetes, hogy kérdései nyomán az 1989-es romániai változások utáni időkre is sor kerül, a jelen idők gondjaira, az immár nyugdíjas nagyapának gyermekeiért, unokáiért érzett aggodalmaira. Válaszaiban Hegyi István elmondja, úgy érzi: „Az emberek nyugdíjba tehetnek, de Isten nem enged nyugállományba.” S hozzáteszi: „Nyugdíjasként csaknem két évtizedig kisebb-nagyobb szolgálatokat még vállaltam…” 
A világ dolgairól határozott és meggondolkodtató véleménye van: „... nem vagyok a haladás, a fejlődés ellen – mondja –, de sok mindenre figyelnünk kell az életben. Kritikus szemmel kell nézni a társadalmi folyamatokat, történéseket, s természetesen a kellő felelősséggel.”
Komoróczy Györgynek arra a kérdésére pedig, hogy „… mit tanácsolna a mai fiataloknak, az utánunk jövő nemzedéknek?” válasza az 1930-as évek népszolgálatának szellemét idézi fel bennünk: „Azt, hogy törődjenek a nép sorsával… A szavak önmagukban nem elegek, csak tettek által érzi a nép, hogy törődnek vele… Általános felelősséghordozásra lenne szükség, nem csupán néhány kivételre, mert hiszen néhány lelkes ember akad, az nem vitás, de az nem elég… Mi úgy nevelkedtünk, hogy számunkra a parasztság sorsa nem volt, nem lehetett közömbös… Az volna jó, ha az értelmiség ma is ezzel a felfogással élne, és aszerint cselekedne… Ha ezt a lelkiismereti feladatot el tudja látni a magyar értelmiség, akkor reménykedhetünk.”
És még egy, gyermekeihez – és most már unokáihoz – intézett intelem: „Gyermekeim, mindennap őrködjetek felelősséggel, az Anyaszentegyházban, hogy boldogok legyetek, s a koronát elnyerjétek…”

* Elhangzott a kolozsvári Exit Kiadó gondozásában megjelent könyv 2024. május 15-i, székelyudvarhelyi bemutatóján.