– Hogy érzi magát most, egy hónappal az indulás után? Csalódott a meghiúsult csúcstámadás miatt?

– Egész jól érzem magam. Több mint hetvenen hagyták el az alaptábort a szezon vége felé, ebben az időszakban pedig gyakorlatilag senki sem próbálkozott a csúccsal a rendkívül rossz időjárás miatt. Az expedíciót szervező cég szerint is ez volt az egyik legrosszabb szezon, a csúcssikerek aránya nagyjából 30 százalék körül lehetett. Csalódott voltam, de ma már nem érzem kudarcnak a történteket. A hegymászás része, hogy néha vissza kell fordulni, különösen egy ilyen nehéz hegyen. Az első csúcstámadás során rossz előérzetem volt, ezért a kettes tábor alatt visszafordultam. Utólag bebizonyosodott, hogy jó döntést hoztam, mert a lavinaveszély és az időjárás is gyorsan romlott. A velem egyszerre induló mászók végül két nehéz napot töltöttek fent a hegyen, miközben én az alaptáborban regenerálódhattam.

– Lelkileg vagy fizikailag megterhelőbb egy ilyen megpróbáltatás?

– Talán lelkileg nehezebb. Fizikailag is komoly kihívás a Khan Tengri, különösen az északi oldal, amelyet mászótársammal, Paul Clarke-kal választottunk. Ez technikailag és meredekség szempontjából is jóval nehezebb útvonal, mint a déli oldal. Utóbbi ugyanakkor jobban ki van téve a lavináknak, ezért döntöttünk a nehezebb, de biztonságosabb variáns mellett.

– Mi győzte meg végleg arról, hogy nem érdemes újabb csúcstámadást indítani?

– Az első próbálkozás után négy napot töltöttem az alaptáborban, és folyamatosan az időjárás-előrejelzéseket figyeltem. Egy tapasztalt amerikai meteorológussal is dolgoztunk, de a Tien-san-hegységben rendkívül nehéz pontos előrejelzést készíteni. Mindennap változott a helyzet, és egyre bizonytalanabbá vált, hogy egyáltalán lesz-e biztonságos időablak. Közben a déli oldalon lavina vitte el a fix kötelek egy részét, nálunk is hiányzott ötven méter kötél a csúcs alatti szakaszon, és több tapasztalt hegyi vezető is visszafordult a veszélyes körülmények miatt. Ráadásul lefelé tartva az egyes táborból egy kisebb lavina engem is elsodort. Szerencsére nem történt baj, de ez is figyelmeztetés volt számomra. Úgy éreztem, nem érdemes mindenáron kockáztatni, mert előttünk áll egy még nagyobb cél, a Dhaulagiri-expedíció.

Természetesen fáj, hogy ennyi időt, energiát és pénzt fektettünk az expedícióba, de a Khan Tengri megvár. Biztos vagyok benne, hogy visszatérek, mert szeretném teljesíteni a Hópárduc-kihívást, vagyis a volt Szovjetunió öt legmagasabb hétezres csúcsának megmászását.

– Két expedíció között van. Hogyan tud ráhangolódni a következő, talán még nagyobb kihívásra?

– Most Katmanduba utazunk, ahol elsősorban pihenni szeretnénk. Találkozunk a barátainkkal, ellátogatunk a kedvenc helyeinkre, és igyekszünk egy időre nem a hegyekre gondolni. A Dhaulagiri ugyanakkor életem legnagyobb kihívása lesz. Nemcsak a magassága miatt, hanem azért is, mert a világ egyik legnehezebb nyolcezresének tartják. Olyan stílusban mászunk majd, amelyben mindennek tökéletesen össze kell állnia: az időjárásnak, az akklimatizációnak, a szervezet alkalmazkodóképességének és a megfelelő időzítésnek is. A következő napokban még beszerezzük a szükséges felszereléseket, megtervezzük az akklimatizációs köröket, majd gyalog indulunk az alaptábor felé.

– Milyen tapasztalatokkal gazdagodott a Khan Tengri-expedíció során?

– A Khan Tengri előtt sokat olvastam a hegyről, és a beszámolók többsége nem volt túl biztató. Rengeteget aggódtam előtte, de megtanultam, hogy ezeket az aggodalmakat nem szabad hagyni eluralkodni rajtunk, mert a helyszínen sokszor egészen másként látjuk a helyzetet. A legfontosabb tanulság az, hogy hallgatnunk kell a belső megérzéseinkre. A másik pedig az, hogy feladni egy csúcsot nem szégyen és nem gyengeség, hanem bizonyos értelemben bátorság. Ahhoz is nagy lelkierő kell, hogy valaki meghozza ezt a döntést. Büszke vagyok arra, hogy ezt megtettem, és egyáltalán nem vette el a kedvemet a további mászásoktól. Sőt, inkább erőt és tapasztalatot adott ahhoz, hogy a jövőben hasonló helyzetekben is helyes döntéseket hozzak. Nem mindig a csúcs a legfontosabb, hanem maga az út és mindaz, amit közben megtapasztalunk. Nagyon élveztem az ott töltött időt, és nagyszerű emberekkel találkoztam. Amikor már szinte mindenki elhagyta az alaptábort, az ott dolgozókkal együtt segítettem a kommunikációs feladatokban. A közös munka és az alaptábori közösség rengeteget adott, ebből is sokat tanultam.