– Kisjátékfilmeket is készített, de korábbi interjúkban azt mondta, hogy a kreatív és a megfigyelő dokumentumfilm világa vonzza. Mi a megfigyelő dokumentumfilm receptje?

– Ha a dokumentumfilm műfajáról van szó, legtöbben az ismeretterjesztő dokumentumfilmre gondolnak, amelynek az információátadás a célja, de a megfigyelő dokumentumfilm általában karakterközpontú, és nem információkkal, hanem érzelmekkel dolgozik. Valós szereplőket látunk, amint a kamera előtt élik az életüket, és valamilyen nagy esemény vagy változás megy végbe az életükben. A dokumentumfilmes csapat hosszú időn át követi ezt a változást, és a filmezett nyersanyagból a vágóasztalon áll össze a film. A megfigyelésnek az a varázsa, hogy ha tiszta elmével és jó szándékkal teszed, akkor az ego háttérben marad. Létrejön egy kapcsolat, megmutatkozik valami őszinte, és ez másokra is hatással tud lenni.

– A hosszú időn át filmezett valóságból, a nyersanyagból hogyan alakítja ki egy karakterközpontú film cselekményét?

– A szereplő bemutatása és a cselekmény kéz a kézben jár egymással. Ahhoz, hogy kialakuljon a cselekmény, nagyon közeli kapcsolatban kell lenni a szereplővel, és nagyon jó karakterismeret is kell, hogy ki lehessen számítani, hogy mi fog történni az életében, hogyan fog reagálni bizonyos szituációkra. A jelenre való figyelés mellett a jövőbeli történéseken is gondolkodni kell, hogy merre mehet tovább a cselekmény, de ez bizalmi kapcsolat nélkül nem működik. A Túl közel elkészítéséhez például hozzátartozik, hogy a szereplők szükségét érezték, hogy beszéljenek arról, ami velük történt, és hogy megtörjék a gyermekabúzus körüli tabut. A saját bőrükön tapasztalták meg, hogyan kezeli ezt a közösség és az igazságszolgáltatás: hibáztatták, megbélyegezték és el akarták hallgattatni őket, de ők megosztották történetüket, hogy változtassanak valamin, és segítsenek azoknak, akik hasonló helyzetben vannak. Ha ők nem álltak volna erre készen, akkor ez a film nem készülhetett volna el. Szóval az ő történetüknek az elmesélése közös cél volt, és ez a forgatási évek alatt csak mélyült és tisztult. 

– És ezzel a műfajjal meg lehet mutatni a valóságot, az igazságot?

– Saját tapasztalatomból kiindulva azt mondanám, hogy egy szereplőnek az igazsága hűen visszaadható. Persze nagy kérdés a dokumentumfilm világában, hogy mindaz, ami megjelenik a filmben, mennyire számít valóságnak, hiszen a megfigyelés – a kamera által – lehet, hogy valamilyen formában befolyásolja a dolgok hétköznapi megnyilvánulását.

– Hogy érezte, a Túl közel forgatásán befolyásolta a dolgok hétköznapi alakulását a kamera és az ön filmes jelenléte?

– A kamera egy idő után a traumafeldolgozás eszközévé vált. Voltak olyan helyzetek, amelyekben a szereplők életükben először mondtak ki, fogalmaztak meg valami lényegeset, és ez a kamera előtt történt. Szóval annak ellenére, hogy a cselekményben vannak nehéz, megterhelő élethelyzetek, a filmes és a szereplők közötti viszony egyre mélyült. Ugyanakkor hatalmas felelősség válsághelyzetben levő embereknek az életébe bekapcsolódni és a történetüket továbbadni másoknak, ezért nemcsak az empátia fontos, hanem az etikus jelenlét és a szakmai integritás is.

– Forgatás közben tudatosítja ezt a felelősséget? A hályogkovács története jut eszembe, aki mikor megtudta, hogy milyen következménye lehet az általa végzett műtétnek, többször nem merte elvégezni.

– Szerintem nem lehet úgy dolgozni, ha folyamatosan arra gondolunk, hogy mi lenne, ha… Mert akkor nem lehet alkotni, nem lehet jelen lenni. Pedig ebben a műfajban a legfontosabb a jelenlét. És ha ilyen gondolatokkal, ilyen érzésekkel vagy szorongással mennék ki filmezni, akkor nem tudnék jelen lenni, nem tudnék megfigyelni. De nem jó az sem, ha egyedül van az ember ebben a folyamatban. Sokáig egyedül csináltam a Túl közelt, de amikor elkezdett fejlődni, akkor mellém került a film társírója és vágója, Bacskai Brigi, aki állandó beszélgetőtárs, dramaturg volt, akivel megoszthattam mindenféle kérdést, problémát, ami filmezés során felmerült. Emellett elkezdtünk pályázni a filmmel, bekerültünk nemzetközi fejlesztő workshopokra meg produkciós utómunka workshopokra, és szakmabeliektől kaptunk segítséget etikai kérdésekben, történetmesélési problémákban és a szociális impakt stratégia kidolgozásában. Megmutatták, hogy mindezzel hogyan lehet dolgozni, hogy nem átléphetetlen akadályokról van szó, és amit addig teherként vagy felelősségként éltünk meg, az lényegében olyasmi, amit meg lehet oldani úgy, hogy jó legyen.

Püsök Botond Kolozsváron diplomázott filmrendezőként a Sapientia EMTE Filmművészet, Fotóművészet, Média szakán. 2016-ban az Angela című dokumentumfilmje legjobb rendezői díjat nyert az Astra Nemzetközi Filmfesztiválon, valamit a DocuArt Filmfesztiválon. Tanulmányait tovább folytatva, 2020-ban diplomázott a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilm-rendező mesterszakán. Első egészestés dokumentumfilmjét, a Túl közelt (Too Close) a Szarajevói Filmfesztiválon mutatták be 2022-ben, az Astra Filmfesztiválon pedig elnyerte a legjobb nemzetközi dokumentumfilmnek járó díjat. 2023-ban megkapta a BIDF Budapest International Documentary Festival Közönség- és Különdíját, legjobb dokumentumfilm kategóriában jelölték a 17. GOPO Filmdíjra, és ugyanebben a kategóriában elnyerte a 61. Magyar Filmkritikusok Díját. Püsök Botond 2024 márciusában filmrendezői tevékenységéért Sára Sándor-díjat kapott.

– És mi történt a film bemutatása után? Hogyan fogadta a közönség, milyen volt részt venni a közönségtalálkozókon?

– Több fesztiválon is bemutattuk a filmet, számos díjat nyert, utána Romániában limitált ideig bekerült moziforgalmazásba, Magyarországon meg állandó jelleggel az RTL+ streaming platformon van, mert az a produkciós partnerünk. Viszont a szokványos forgalmazáson kívül egy szakember – impakt producer – segítségével együttműködések jöttek létre civil és állami szervezetekkel, amelyek foglalkoznak a gyermekabúzus témájával, vetítéseket és közönségtalálkozókat szerveztek. A film szereplői megtapasztalták, hogy milyen az, amikor majdnem egy évtizednyi blamálás, kirekesztés és áldozathibáztatás után a nagyközönség felkarolja és támogatja őket. A megfigyelő dokumentumfilmek közönségtalálkozóján teljesen más, amikor megjelennek a valós szereplők, mint egy fikciós film esetében a színészek. Sokkal intenzívebb élmény, amikor megnézel egy valós történetet, egy kreatív dokumentumfilmet vagy egy karakterközpontú filmet, amibe teljesen bevonódsz érzelmileg, és a végén megjelenik az a személy, akivel ez valóban megtörtént. Katartikus élmény szokott lenni ez a nézőknek. Sokan megosztották saját történeteiket, más áldozatok köszönetet mondtak a filmért. Volt, aki hasonló helyzetben élt, amikor látta a filmet, és ennek hatására tett feljelentést. Ugyanakkor volt olyan szervezet, amely integrálta a filmet a tanprogramjába, és olyan személyeknek vetítették, akik a gyermekvédelemben dolgoznak, de olyan szerepben, amely nem teszi lehetővé, hogy mély kapcsolatba kerüljenek egy túlélővel, mégis fontos lenne számukra, hogy megértsék mindazt, amit átéltek az áldozatok. Jogászokat is meghívtunk az ilyen jellegű vetítésekre, mert ők sem pillanthatnak be ezeknek a túlélőknek a hétköznapjaiba. Az is célunk volt, hogy a néző megélje, megtapasztalja mindazt, ami az ő életükben zajlott. Azt akartuk, hogy olyan közel kerüljön a néző ahhoz az élethelyzethez, mintha a főszereplő, Andrea bárkinek az édesanyja lehetne, vagy az ő lánya, Pirkó bárkinek a lánya, testvére vagy osztálytársa lehetne, mert akkor rögtön más perspektívából lehet látni az abúzus témáját. Lebomlanak a sztereotípiák és az a fajta tagadás, hogy ez nem történhet meg az én családomban, nem történhet meg körülöttem, a közegemben. Közben a statisztikai adatok teljesen mást mutatnak, a számok hatalmasak országunkban, mégsem beszél senki róla.

– Miért dolgozik ilyen nehéz, érzékeny témákkal?

– Azért, mert olyan történetek érdekelnek – nézőként is –, amelyekben egy személynek valamilyen válsághelyzet miatt teljesen át kell formálnia önmagát, és két opciója van: vagy beletörik, vagy belső transzformáción megy át, hogy azzal a tapasztalattal együtt tudjon tovább élni. Én ebben azt a filmes lehetőséget látom, hogy tükröt tartsunk a nézőnek, és bemutassunk nehéz témákat, meg azt is, ahogyan szembe lehet nézni ezekkel az élethelyzetekkel. A Nyugalom van című film ezt nagyon kézzelfoghatóan láttatja, mert abban élet-halál közötti átmenet jelenik meg, de próbáltam megkeresni azokat az életszagú dolgokat, amelyek egy gyermek szívműtéte közben történnek. El akartam távolodni a nagyon drámai megközelítéstől, és azokat a pillanatokat is láttatni akartam, amikor egy többórás műtét után az egyik asszisztens szünetet tart és játszik a telefonján, vagy hogy a másiknak halálfejes papucsa van. Az élet sok drámai helyzetében fellelhető a humor, és filmesként ezeknek a drámai helyzeteknek az árnyalatai érdekeltek, ezt akartam megmutatni. Az Angélában egy fiatal felnőtt áll nagy változás előtt. A roma lány fiatalon ikreket szül, a film a várandósság periódusát mutatja be. Azt akartam megmutatni, hogyan éli meg ezt a változást, és persze ott a másik téma, a romák társadalmi integrációja. Ennek a folyamatnak nem az általános, szociológiai bemutatása érdekelt, hanem a személyes, érzelmi vonzata.

– A jövőben marad az ilyen jellegű témáknál?

– Persze. A következő téma, ami érdekel, szintén alapvetően traumafeldolgozás.

A gyermekbántalmazás esetén hívható ingyenes szám 119. Ha tudomása van bajba jutott, bántalmazott gyerekről, vagy aggódik, mert felmerül ennek a gyanúja, hívja a 119-es egységes segélyhívó számot, amelyen jelentheti a gyerekekkel szembeni visszaéléseket, bántalmazásokat vagy hanyagságot.