A darab főszerepeiben Hatházi András, Tóth Jess, Lőrincz András Ernő, Bende Szabolcs és Tatár Zsuzsa jelennek meg, rajtuk kívül a „cicák” kórusában a társulat tagjai mellett a Nagy István Művészeti Líceum néhány diákja, zenészként pedig Páll András (gitár) és Szabó Zsolt (harmonika) kollaborálnak a produkcióban. 

„Csehovos” töltelék

Csehov későbbi, komor drámái­val ellentétben a Medve és a Leánykérés a „farce” (szó szerint: „töltelék”) műfajába sorolható rövid, könnyed komédiák, melyeket pattogós, gyorsan építkező cselekmény, frappáns párbeszéd, elnagyolt gesztusok és triviális történetek jellemeznek. Bár a műfaj célja önmagában a szórakoztatás, így nem követeli meg mély, morális kérdések feszegetését, Csehov műveiben a nevetségesség, a felszínes hatás alatt komoly társadalomkritika sejlik fel. 

A Medve főszereplője a fiatalon megözvegyült Jelena Ivanovna Popova (Tóth Jess), aki látszólag mély odaadással gyászolja hónapokkal korábban elhunyt férjét. Otthonába zárkózva örök hűséget fogad a halottnak, amikor megérkezik Szmirnov (Hatházi András), hogy visszakövetelje a pénzt, amivel a megboldogult tartozik neki. A nő kijelenti, hogy nem tudja előteremteni az összeget a közeljövőben, a férfi viszont megmakacsolja magát, és úgy dönt, tapodtat sem mozdul, amíg vissza nem kapja a kölcsönt. Vitájuk mind hevesebbé válik, még párbajra is sor kerül – közben pedig szenvedélyes vonzalom alakul ki közöttük. 

A Leánykérés alapvetően ugyanerre a sémára épül – kifordítva. A hipochonder és rendkívül szorongó Lomov (Bende Szabolcs) nagy dadogás közepette megkéri szomszédjától, Csubukovtól (Lőrincz András Ernő) lánya, Natalja (Tatár Zsuzsa) kezét. Az apa örömmel áldását adja a házasságra, ám amint Lomov és a lány kettesben maradnak, heves vitába keverednek a földbirtokaik határát és a családjaik vadászkutyáit illetőleg. Képtelenek dűlőre jutni, így a romantikusnak tervezett látogatás kiabálássá, sértegetéssé, sőt, fenyegetőzéssé fajul, olyannyira, hogy Lomovnak egészen kimegy a fejéből eredeti szándéka. 

Színészi játék

A Medve és a Leánykérés is a szerelem és gyűlölet közötti vékony határon egyensúlyoztatja a szereplőket. A műfajból adódó teátrális, komikus színjátszást hangos, túlzó gesztusok kísérik, az indulatosból erotikusba áthajló tekintetek és szavak megteremtik a komikumot és a feszültséget. A színpadiasságot és a típuskaraktereket Tatár és Bende párosa igyekszik némileg árnyalni: a konok, lobbanékony fiatal lány, Natalja végtelenül „nagyfejű” jellemébe sikerül „belopni” egy alig felnőtt nő bájos naivitását, Bende Szabolcs pedig a testi komédiában rejlő lehetőséget aknázza ki. A hipochonder szereplő gyakorlatilag végigremegi-dadogja-izzadja az előadást, ami még kívülről nézve is fizikailag kimerítő vállalás, de kétségkívül humorral és tartalommal tölti meg a karaktert. A büszke, határozott fiatal lány és a rettenetesen esetlen, magát mégis felsőbbrendűnek képzelő harmincas férfi története tehát nemcsak a helyzetkomikumra épít, de a kettejük közötti jellem- és fizikumbeli kontrasztot is jól kihasználja az atmoszféra megteremtéséhez. 

Gyarlóság és nemiség

Mind a két történetet a hosszan boncolgatott kicsinyesség, a gyarló emberi hibák leleplezése mozgatja. Az adósságok, telekkönyvezések, birtokhatárok tétje a szereplők szemében végzetes, míg a valóságban az anyagiasság, a földhözragadtság szimbolikus (és szó szerinti) megjelenítése. Csehov meghazudtolja önmagát: bár a pisztoly megjelenik a színen, végül nem sül el, éppolyan súlytalan marad, mint az indulatos halálos fenyegetések, a megözvegyült nő gyásza és maguk a nézeteltérések is.

E súlytalanságban a valódi feszültséget nem az teremti meg, amiről a szereplők vitatkoznak, hanem éppen az, amiről nem: a ki nem mondott tartalom. A darabot a férfi–női párosok között fokozatosan egyre intenzívebbé váló kognitív-„becsületbeli” és szexuális-szenzuális vibrálás kettőssége teszi izgalmassá. A nemek egyszerre harcolnak egymással és kiegészítik egymást. 

Az egyenlőség–egyenlőtlenség kérdése a maga könnyed, nevetséges módján ezáltal szintén tematizálódik. A patriarchális 19. századi társadalom női szereplői nem hagyják magukat: hangerejük, büszkeségük és konokságuk, annak jó és rossz oldalával egyaránt cseppet sem marad el a férfi szereplőkétől. A nők érvényesülési igénye ebben a konvencionális, konzervatív világban nem tudatos, hanem ösztönösen fakad önfejűségből, és a sajátos, makacs néplélekből.

(Nem csak) orosz néplélek

Ez a „tipikus orosz” virtus a dráma minden elemében tetten érhető. A tér berendezése, a jelmezek, a vodkaivás és szőrmekucsmák mind hűen idézik meg azt, legkiemelkedőbb módon talán a zene által, amely a darab egyik legüdítőbb szelete. A színészek és a „macskakórus” Páll András és Szabó Zsolt zenei kíséretében időnként egyszerre gyászos és rendkívül energikus orosz folkdalokra zendítenek, így megalapozva a kulturális háttér sajátos atmoszféráját. Az előadás tehát egy nagyon „oroszos” világba repít. Ám a történések közepette fokozatosan világossá teszi, hogy nem is annyira egzotikus ez a világ. Szőrös kucsma, fagyos tél, legyőzhetetlen, fafejű konokság, szikár tartás, alkohol, medve. Ha kicserélnénk a szereplők neveit, mindez egy másik nép hiteles leírása is lehetne – az eszményi, archaikus helyett a székelység kétségkívül éles gúnnyal illetett, de nem elrugaszkodott képe. Hányszor hallani, hogy rokonok végzetes konfliktusba kerülnek egy örökölt földterület pár parcellája miatt? Van-e, aki nem ismeri az unalomig ismételt „az asszony nem ember, a medve nem játék” mantrát? Létezik-e nép, rajtunk kívül, aki az atlétát „asszonyverőnek” hívja a közbeszédben?

A Medve/Leánykérés, bár elsőre nem tűnik többnek egy fülbemászó dallamokra és emberi gyarlóságokra épített egyszerű komédiánál, a sekélyes tréfálkozás és kiabálás mögött egy fájdalmas szembenézés is az emberi materialitással, kicsiséggel, faragatlansággal. Eredetileg a 19. század végi orosz társadalmi viszonyokat reflektálja, itthoni kontextusban azonban könnyen olvasható a helyi szokások, értékrendek bírálataként is. 

A külső szemlélőként banális, nevetséges helyzetek belülről vizsgálva szociális problémákra mutatnak rá. Az előadás legnagyobb érdeme, hogy lehetőséget ad a közös gondolkodásra, diskurzusra ezekről a nagyon is valós, és tulajdonképpen cseppet sem komikus igazságokról.