Tompa Andrea új könyve a kommunista diktatúra legszorongatóbb éveinek Kolozsvárját – Napocáját – idézi meg valós titkosszolgálati jelentéseket használva forrásként, hogy felhangosítsa túlélni és élni vágyó hangok sokszínű kórusát. Az individuum, a szabadság korlátai és lehetőségei érzékenyen és finom humorral tematizálják a művet, egyszerre reflektálva a múltra és a jelenre. 

Nyelvi és történeti puzzle

Tompa valamennyi műve az autentikus én-megélés lehetőségeit keresi. Az önkifejezés elsődleges eszköze nála a nyelv – és ahány ember, annyi nyelv van. A „ki beszél és hogyan” könyveinek központi eleme. Szereplőinek, elbeszélőinek egyéni nyelvváltozatokat teremt, melyekben nyelvközi tapasztalatok, a fordításban rejlő lehetőségek és korlátok újra és újra felbukkannak.

A Kiváló testekben ez az elem talán még dominánsabb, mint korábbi írásaiban. A komplex, sokszólamú narráció a romániai diktatúra fenyegetettjeit követi Kolozsváron és környékén. A szereplők kiléte hatványozottan is fókuszba kerül, hiszen nemcsak az olvasó kíséri figyelemmel őket, hanem a hatalom is. 

Különböző korú, nyelvű, hátterű személyek, többnyire férfiak szemszöge tárul fel a befogadók előtt. A megszólalók olykor világosan beazonosíthatók, máskor azonban álnéven vagy anonim módon nyilatkoznak. Az ebből adódó szaggatottság, meg-megtörő narratív szál és a titokzatos hangok történet-puzzle-t hoznak létre, melynek darabjait az olvasóra bízza a könyv. 

Kulcslyukak és kukucskálók

A számos szereplő közül központi figura a közismert, különc latintanár, Miklós, aki a saját lakásán szervez találkozókat tanítványaival. Körébe többnyire fiatal értelmiségi fiúk tartoznak, csupa egyetemista, költő, művész. Csoportosulásuk egyre feltűnőbb, egyre fenyegetőbb a hatalom szemében.

Egyesek belülről, mások kívülről szemlélik tevékenységét és a közösségéhez köthető egyéneket. Legtöbbjüknek van félnivalója – hisz titkot mindenki őriz. A rendszer emberei folyamatosan gyártják a jelentéseket – ki így, ki úgy. Lehet közöttük tejlesen ismeretlen, de akár beépített személy is, aki olykor leleplezni, olykor viszont védeni próbálja e titkokat.

Nincs tehát teljesen biztos forrás: bizonyos részleteket végig balladai homály fed, míg más eseményeket  több szemszögből is megismerünk, változó nyelvezettel, fókusszal, és így változó jelentéssel. 

A mű így „kétszintes krimivé” válik: a besúgók a szereplőkre kíváncsiak, az olvasó arra, hogy kik ezek a besúgók, hihetők-e az elbeszéléseik. A könyv kulcslyuk – mi leskelődünk, próbálunk betekintést nyerni eltitkolt viszonyokba, az intim szféra legérzékenyebb tereibe is. De hogy mit veszünk észre, s hogy minden az-e, ami, azt magunknak kell eldöntenünk. 

Ahogy a szavak, úgy a látható és nem látható, a hallható és néma is értelmezésre szorul. A perspektívaváltások rámutatnak a hitelesség, a jelentésalkotás problematikájára. Az alkotó, az író örök dilemmája kerül fókuszba: létezik-e egységes jelentés, ha ugyanazok a szavak minden befogadóban mást hívnak elő?

Szavak helyett gesztusok

A kíváncsi tekintetet gyakran zárt hálószobákba vezeti a szöveg, vélt és valós viszonyokat leplezve le. A hatalom szemében az intimitás nem konvencionális formája bűn, a homoszexualitás kriminalizálása fegyver a rendszert fenyegetők ellen. A férfi szereplők egy része üldözötté válik, elveszik tőlük az intimitáshoz való jogot. Van, aki tettetéssel, van, aki lázadással küzd a diszkrimináció ellen, miközben tekintetekből, gesztusokból, „kódnyelven” próbálják megélni szabadságukat. Ezáltal az önkifejezés kérdése túlmutat a nyelvi síkon. A szavak olykor túl veszélyessé válnak, máskor nem bizonyulnak elégnek.

Ilyenkor a test szólal meg. A szereplők egyike képzőművész – a festővásznon megalkotott test által kap hangot; egy falusi származású fiatal fiú a néptáncon keresztül élheti meg a szabadságot. 
A test nem pusztán a szexualitással egyenlő, és nem is „objektum”, hiszen leválaszthatatlan a lélekről. Az önmegvalósítás feltétele a regényben a kettő egyesülése.

Külső-belső kontroll

A tabusítás, a diszkrimináció, a személyes szabadság korlátaira rámutatva a mű azt is vizsgálja, hogy tulajdonképpen ki és mi határozza meg, hogy mi a társadalmilag elfogadott, a „norma”? Mitől válik a testiség – amely alapvető emberi tapasztalat – titkolni- és szégyellnivalóvá?

A nyolcvanas évek elnyomása traumaként él a köztudatban. A könyvben felvázolt helyzetek – a fenyegetések, a besúgóhálózat, a rettegésben tartott civil társadalom – nem csupán a könyv lapjain léteznek, és nem is csak azokat érintik, akik részei voltak a múlt évszázadnak. A hatalmi kontroll, a szabadság megélésének lehetőségei – és korlátai – ma is ugyanannyira releváns dilemmák. 

Jelenünkben az intimitás és a nyilvánosság terei összemosódnak. Az ember magánélete – főként a médiának köszönhetően – nem a sajátja. Bár a szexualitás kikerült az asztalra, a beszédtér megnőtt, alapélményünk nem sokat változott: a facebookos ismerőseinktől a multicégek algoritmusain és még ki tudja, hány platformon lankadatlan figyelem középpontjában állunk. Mindenkit látunk és mindenki lát minket. A cenzúra, bár nem jelöl ki olyan egyértelmű határokat, mint a rendszerváltás előtti időkben, ugyanúgy beleszól mindennapjainkba – csak nem föltétlen kívülről, hanem belénk kódolt, beépített erejével. 

Hogy vélt vagy valós-e szabadságunk, arra a könyv nem adhat kielégítő választ. De a múltra való vissza­tekintés, a besúgói jelentések értelmezése, a test és lélek komplex viszonyának boncolgatása rá­világít: a társadalmi normák ugyanúgy megha­tározzák viselkedés­ünket, mint a diktatú­ra korszakában, a stig­ma­tizálás pedig so­ka­kat ma is érint. A re­gényben mégis életigenlés, optimizmus érzékelhető. Minden nehézség, igazságtalanság, meghurcoltatás ellenére a főszereplők önazonosak tudnak maradni, kitartanak egymás és önmaguk mellett. A mű végére talán éppen az teszi őket szabaddá, amitől célponttá váltak: nonkonformizmusuk, a normák megkérdőjelezése, saját meggyőződésükhöz és vágyaikhoz való hűségük. E hűség teszi lehetővé, hogy megfigyelt objektumból cselekvő szubjektummá, testesült lélekké váljanak.