A tantermi előadások keretei soha nem teljesen kiszámíthatók, hiszen a színészeknek mindig más térben, más csoport előtt kell érthetővé, valósággá tenni a darabot. Ez a munka egyszerre felelősség és lehetőség – a gyermekekhez, a terem adottságaihoz alkalmazkodva képlékeny, formálható, átértelmezhető forgatókönyve(ke)t kell alkalmazni. B. Markó és Deli darabja tudatosan építi fel ezt a fajta flexibilitást. 

Móricz móriczosan

Az alaphelyzet színtere egy osztályterem, a főszereplők pedig középiskolás diákok. Imre (Mihály), Lili (Székely G.) és Gyöngyi (Elek) egészen más világnézetű kamaszok, akik kénytelenek közösen elkészíteni egy Móricz Zsigmond-témájú beadandót. A feladat a szerző négy műve: Sárarany, Árvácska, Légy jó mindhalálig és Hét krajcár közül az egyik szövegértelmezése csapatban. A csapat azonban nem nagyon akar kialakulni: Lili felkészülten, de görcsös szigorral igyekszik irányítani és egyben kioktatni is a többieket; Gyöngyi érdektelen; Imre pedig megállás nélkül az egész feladat értelmetlenségét szajkózza, és próbál kibújni alóla. Heves vita alakul ki arról, hogy melyik művet válasszák, és e vita fokozatosan személyes sértegetésbe torkoll. Ám ahogy egyesével számba veszik Móricz történeteit, akarva-akaratlanul is különböző szereplők, értelmezési lehetőségek körüli közös gondolkodásba kezdenek. Felfedezik a tárgyalt művek értékét, és felfedezik magukat az egyes karakterekben.

Tér- és szövegközi játék

Bár az alaptörténet – Móricz műveitől talán nem idegen módon – banális és kissé didaktikus, a megvalósítás kifejezetten egyedi. A három diák már az első pillanattól kezdve egyértelműen más és más „fajta” kamasz attitűd megtestesítője. A történethez hasonlóan maguk is némileg sematikusak – Imre a lázadó, aki jól szituált családi hátteréből adódóan olykor nem érzi a munka súlyát, Lili közben éppen a nehéz családi körülményeit próbálja folyamatos bizonyítással kompenzálni. Ez a fajta tipizálás azonban nem zavaró – a diákok számára inkább egyfajta „aha-élménnyel” társul, hiszen minden osztályban vannak hasonló karakterek. A színészek az első pillanattól kezdve otthonosan mozognak ezekben a szerepekben és az osztályteremben is: bevonják, játéktérré változtatják a katedrát, a padsorokat, kihasználnak minden adottságot.

Az osztálytermi kontextust kreatív és tartalmas Móricz-elemzések gazdagítják. Ahogy a három szereplő sorra veszi a műveket, mindegyikből színpadra adaptál egy-egy emblematikus jelenetet. Mihály egyik pillanatban még Nyilas Misi, a következőben már Turi Dani, majd a Hét krajcár naiv, szelíd gyermek főszereplője. Hasonlóképpen Székely és Elek férfi és női karaktereket váltogat jól kimért humorral, minden átmenet nélkül – alakítanak többek között beteg édesanyát, szívtelen, merev iskolaigazgatót, koldust és haldokló Árvácskát is. A jelmezeket a semmiből, egy-egy szimbolikus tárggyal, gesztussal teremtik elő – hol egy kendőt, hol egy kalapot vagy szemüveget használnak fel találékonyan. Mindhárom színész rendkívüli energiával alkalmaz egyedi megoldásokat, egymásra és a diákokra is folyamatosan rezonálva, reagálva. Egyszerre komikusan és érzékenyen hívják életre Móricz karaktereit – játékukkal enyhén kifigurázzák a klasszikus sémákat, ám közben őszintén átélik, és a nézők számára is átélhetővé teszik azokat. Az előadás ezzel szövegközi teret is megnyit, párbeszédet teremt az irodalmi és színházi művek között.

A közönség közösség

A darab azonban nem merül ki az intertextuális viszonyok feltérképezésében. Az üzenet nem a móriczi történetek cselekményében, hanem a realista írók nagy morális kérdésfelvetésében van: milyen viszonyban áll az egyén és társadalom, az ember és közössége? Ki kell-e állni egymásért, vagy mindenki csak önmagáért legyen felelős? Ez a dilemma mélyen átszövi mind a megidézett szerző életművét, mind az előadást. A három szereplő kezdeti konfliktusos viszonyát a saját és a közös érdek összeférhetetlensége szítja.

A feloldás feladata azonban a közönségre hárul: a történet tetőpontján hirtelen az osztályhoz fordulnak a színészek, arra kérve őket, hogy könnyítsék meg a három diák közös munkáját. A gyermekek ezzel egyszerre író–rendező–értelmező pozícióba kerülnek, és közösen elemzik a történetet, személyiségeket, ember–ember közötti viszonyokat, éppen úgy, ahogy a darabban megismert diák-szereplők az irodalmi műveket. 

A közös gondolkodásból aztán megszületik a megoldás: utasítják a színészeket az őszinte bocsánatkérésre, ők pedig pontosan teljesítenek minden instrukciót. Így az osztállyal együtt, sőt, az osztály morális értékítéletéből jön létre a megoldás.

Utolsó mozzanatként pedig a három színész „színpadra” hívja a diákokat, és interaktív játék mentén beszélgetést indítanak el arról, hogy egyénként és csapatként ki mennyire vállal egymásért felelősséget – és hol, hogyan ér össze ez a kettő. A színészek rendkívül érzékenyen és nyitottan oldják meg ezt a végső, tulajdonképpen pedagógiai feladatot is. Az osztállyal való diskurzus a diákok határainak tiszteletben tartásával, mégis a komfortzónájukból való kimozdítással alakul ki. 

Külső szemlélőként ez a „rögtönzött közösségépítés” okozza a legnagyobb katarzist. Az interakció, a kamaszok aktivitása, őszinte jelenléte olyan intim drámai és pedagógiai mozzanat, amely nagyon ritkán adatik meg az iskola berkein belül egy osztály számára. 

Az Udvartér Színház Móricz Zsigmond nyomában cí­mű előadása tehát kettős célt szolgál: egyrészt az irodalmat, az irodalmi értelmezés rétegeit teszi megfoghatóvá és rendkívül szórakoztatóvá olyan kamaszok számára, akik jó eséllyel idegenkedve viszonyulnak a több mint százéves szövegekhez vagy a szövegelemzéshez általában. Másrészt ennél is sokkal értékesebb eredményként, olyan közös gondolkodásra, közösségerősítésre alkalmas interaktív élményt nyújt, amely minden osztálynak – sőt, bármilyen közösségnek – óriási hasznára válhat.