A 20. század első két harmadában, ha egy fiatal székely lány el­szegődött szolgálni, az leg­alább annyira szokásos, mond­hatni, társadalmilag el­várt volt, mint ma, mondjuk, főiskolára, egyetemre járni. Új rovatunk, a Szépia első írásában Szép Jolánka néni történetét ismer­hetik meg, aki 1947-ben szü­letett, és igen fiatalon kós­tolt bele a szolgálólétbe.

– Úgy tudom, Jolánka néni meglehetősen fiatalon ment el szolgálni. Mi vette rá erre a döntésre?

– Tizenkét éves koromban mentem el Bukarestbe, csak egy év múlva lett buletinem, szóval keresztlevéllel mentem szolgálni. A szüleim nem en­gedték, hogy tanuljak, hogy elvégezzem az iskolát, így kénytelen voltam nyakamba venni a világot. Nem is tud­tak róla, hogy elmegyek, e­l­szöktem, de muszáj volt. S az­tán küldtem haza képeslapot – később mesélték, hogy ami­kor édesanyám megkapta, a ké­peslapot összetépte. Aztán mire legelőször hazajöttem, akkorra már megnyugodtak. Egy olyan szegény családhoz szegődtem el, hogy lehet, még szegényebbek voltak, mint édes­anyámék. Három hónapig szolgáltam, s annak az árá­ból tudtam venni egy Pobeda kar­órát. Amikor el­mentem, annyira nem tud­tam románul, hogy a petre­zselyemzöld he-
lyett pet­rezselyemgyökeret vettem, annyit se tudtam, me­lyiknek hogy mondják.

– Volt valamilyen íratlan szabály arra, hogy egy leány hány évesen mehet el szol­gálni más városba, idegen csa­ládhoz?

– Nem volt megszabva, hogy egy leány hány évesen kellett elmenjen szolgálni. Annak idején úgy tartották, nem es igazi leány az, ame­lyik nem szolgált. S így mindenkinek természetesen jött, hogy el kell szegődni szolgálni, amikor akkorára nőttünk. A szolgá­lás jó volt, mert megtanultam románul, bár az elején egyál­talán nem ment.    

– Nyelvtudás, család és ismerősök nélkül a fővárosban hogy talált helyet magának? Kitől kapott egy tizenéves lány segítséget?

– A családot, ahol kezdtem a szolgálást, úgy találtam meg, hogy az egyik asszony a falunkból beteg volt, s vitték Bukarestbe a kórházba. Ennek az asszonynak az egyik rokona intézett be engem oda, s akkor velük mentem fél jeggyel, mert gyermek voltam még, Bukarestbe. Mi­kor odakerültem, semmit nem tudtam románul. Boldo­gultam, ahogy tudtam, kéz­zel-lábbal, volt román–ma­gyar szótára a nőnek, akihez mentem szolgálni, mert kénytelen volt venni, hogy valahogy tudjunk értekezni. Ott semmit se kel­lett csináljak jóformán, csak Răzvankára kellett vi­gyázzak. Egy matracon alud­tam a ce­mentpadlón, de eltelt. Annyi eszem volt, hogy a Răzvanka kekszét és tejét is megettem, ha ő nem ette meg, mert hát tizenkét éves voltam, gyermek voltam én is még, s éhes voltam. De nem is volt ezzel baj, a nő is azt mondta, hogy egyem nyugodtan, csak éppen a gyermekét hagyjam meg, hogy lássák, hogy mennyit eszik. Én is még akko­racska voltam, hogy a konyhaszekrény tetejét csak úgy tudtam letörölni, ha két hokedlit egymásra tettem. Három hónap után hazajöttem, aztán visszamentem. Így szolgáltam vagy három évet, főleg télen, mert nyáron itthon, Tus­nádfürdőn dolgoztam, fel­szolgáló voltam. Ott jó dolgom volt, mert Bukarestben meg­tanultam románul, s az itthon sokat jelentett.

– A lányok, akik szolgál­ni mentek, szívesebben keres­tek mun­kát tehetősebb csalá­dok­nál, ügyvédek, orvosok, tiszt­viselők otthonában. Jo­lán­ka néni miért dolgozott szegé­nyebb családnak?

– Amikor nagyobb lettem egy-két évvel, már nem ehhez a szegény családhoz mentem vissza, hanem egy doktorhoz, mert akkor már tudtam jobban románul. Itt már több mindent kellett csináljak, főztem, moso­gattam, takarítottam, min­den házimunkát el kellett vé­gezzek. Amit főztem, abból evett a család is, én is. A be­vásárlást is én intéztem: megmondták, mit kell venni, mit kell főzni. Emlékszem, úgy pucoltam ablakot, hogy csütörtökön, amikor nekem szabad napom volt, akkor csináltam meg, de úgy, hogy a doktor észre ne vegye.

– Könnyebb volt, jobb volt az új családnál?

– Öt gyermekük volt a professzoréknak, két fiú és három lány. A lányoknál egyál­talán nem szabadott ta­karít­sak, ők kellett taka­rítsanak. A doktor pász­tor­legény volt, ti­zennyolc éves korában került el otthonról, de tanulhatott, s orvos lett belőle. S azt mondta, hogy a lányai is tanulják meg a rendet és tanuljanak meg dolgozni. A lányok nem voltak férj­hez menve, huszonéve­sek voltak. Minden gyermek­ből mű­­velt, rendes ember lett. A dok­­­toréknál sokkal másabb, sokkal jobb volt, mint az előző családnál. Amikor ké­sőbb édesapám beteg lett és bekerült oda a kórházba, még ő is odament hozzá. Azt mondta, hogy édesapám az unokatestvére, hogy se­gítsenek őt kezelni és ápolni a kórházban, meg is vizsgálta, sokat segített neki.

– Mikor pihent meg, mennyi szabadideje volt, és azt mivel töltötte el? 

– Minden csütörtökön és vasárnap délután sza­badot ad­tak. Mikor szabad­napom volt, jártam ki a vá­rosba, s úgy ismertem az akkori Bukarestet, mint a szülőfalumat. A magyar szol­­gálók ott találkoztak a Ba­rátok temploma előtt. Az egész székelyföldi és erdélyi szolgáló ott találkozott, mert mentünk a misére. Csak az én szülőfalumból tizennyolcan vol­tak akkoriban Bukarestben szolgálni. Jártak még ki a közeli falukba, bálokba is, de én oda nem mentem.

– Milyen volt akkoriban Bukarestben magyar fia­talnak lenni? 

– Nem lehetett úgy menni a város között, hogy magyarul beszéltünk hangosan, mert a magyarokat erősen üldözték. Flotant nélkül, dugva, bujkál­va kellett szolgálni járjunk, mond­juk, nekem nem is lett volna hova erőst flotantot üssenek, mert buletinem se volt, amikor elmentem elő­ször szolgálni. Volt olyan eset is, hogy az üzletben meghallották, hogy ma­gya­rok vagyunk, és jóformán ki se akartak szol­gálni. De az az igazság, hogy a magyar leányokat azért nagyon is szerették, mert tiszták, ren­desek, szor­gosak voltak. Akár­­hogy is volt, szolgálónak az erdélyi leányokat keresték leginkább.

– Jolánka néni, ha ilyen sok éven át járt Bukarestbe, meg­tanult románul és a vá­rost is kiismerte, miért nem maradt ott?

– Tizenkét éves koromtól húszéves koromig, amíg férj­hez mentem, minden télen jártam Bukarestbe szolgálni. Gondolkoztam, hogy ott ma­radjak, még pasas is került volna, de a honvágy nem hagyta. Több lehetőség volt már akkor is ott, mert nagy­város volt, de én soha nem tudtam volna ott maradni vég­leg, mert nagyon erős volt a honvágyam.