Pusztító erejű földrengés sújtotta Románia délkeleti részét 1977. március 4-én, epicentruma Tulnici–Soveja–Bârsești–Năruja település övezetében volt. A Richter-skálán 7,2-es erősségű földmozgás 21 óra 21 perckor pattant ki, a jelenség körülbelül két órán át tartott, amiből az emberek nem egészen egy percet érzékelhettek. Románia-szerte nagy volt a pusztítás: összesen 32 900 épület dőlt össze, 35 000 család maradt fedél nélkül, és 200 000 épület rongálódott meg. A halálos áldozatok száma 1570, a sérülteké 11 000 volt, az anyagi kár értéke pedig elérte a kétmilliárd dollárt.

Ez volt a huszadik század második legnagyobb földrengése az országban az 1940. novemberi után, amely a Richter-skála szerint 7,4 fokos erősségű volt.

A ’77-es földrengés következtében a kelet–északkelet és nyugat–délnyugat felé terjedő lökéshullám útjában volt nagyobb pusztítás. Bár Erdélyben csak jelentéktelen károk keletkeztek, az emberek emlékezetében máig elevenen él a földmozgás estéjének története.

A földszintes faház kibírja

– Nem sokkal villanyoltás előtt jött a nevelőnő, és figyelmeztetett, hogy földrengés van, ezért mihamarabb el kell hagynunk az épületet. Pár pillanatig azonban nem tudott mozdulni, az ajtófélfába kapaszkodva állt, majd mi, diákok segítettük el onnan, hogy el tudjuk hagyni a szobát. Pokrócokat magunkra terítve mentünk le az udvarra, az utcára, és ott töltöttük az éjszakát, akárcsak a város többi lakója. Másnap reggel értesültünk arról, mennyi áldozatot követelt a tragédia, köztük Toma Caragiu színész haláláról, és bár jelentős károk nem keletkeztek, az udvarhelyi tömbházak közül is jó néhányon látszódtak a repedések a földmozgás nyomán – mesélt a történésekről a tanítóképző egykori diákja.

Az eseményeket gyer­gyó­cso­ma­fal­vi olvasónk is felidézte, megőrizve a Hargita korabeli lapszámait, amelyek részletesen beszámoltak a tragédiáról és az azzal kapcsolatos intézkedésekről.

– 1977 márciusában majdnem hatéves voltam, nagycsoportos óvodás. Egyik este nagyapám épp az Egri csillagokat olvasta hangosan, hogy az egyéb elfoglaltságú családtagok is hallhassák. Én még nem tudtam olvasni, és a nagyapám által olvasott regényből a hős egri várvédőket rajzolgattam, Dobó Istvánnal az élen. Édesanyám kézimunkázott. Nagyanyám a vacsora utáni edényeket mosogatta, és egyszer csak felkiáltott: Istenem, hogy felment a vérnyomásom!? Nagyapám is felpillantott az olvasószemüveg mögül, és rám szólt: Miért mozgatod úgy, fiam, az ágyat? Akartam válaszolni, hogy nem én mozgatom, de már arra lettünk figyelmesek, hogy a mennyezeti csillár és a horogra akasztott cserepes aszparágusz szabályosan himbálózik, illetve összekoccannak a poharak a konyhaszekrényben. Néhány másodpercig tartott az egész… Nagyapám nyomban felfogta, mi történik, és meg is jegyezte: Földrengés van! Őszinte emberként én elkezdtem pityeregni, mivel csak annyit fogtam fel az egészből, hogy valami rendkívüli dolog történik, amiről semmit sem tudok. Az öreg hamar megvigasztalt: Ne sírj, fiam, nekünk földszintes faházunk van, és ez ennél keményebb dolgokat is kibír! Megnyugodtam, és egyre lehetetlenebb kérdéseket tettem fel a felnőtt családtagoknak a földrengéssel kapcsolatosan. Másnap az óvodában mindenki nagy hévvel mesélte, hogyan élték meg ők a földrengést. Volt, aki azt mesélte, hogy kiloccsant a vederből a víz, kisebb tárgy esett le a szekrényről, vagy a szülők, pokrócba csavarva gyerekeiket, hogyan rohantak ki velük az udvarra. Épp óvodánkba látogatott egy gyergyószentmiklósi, tömbházban lakó óvónő, aki hangosan mesélte a mi óvó néninknek, hogy a harmadik emeleten hogyan élték át a borzalmat. Mi tátott szájjal hallgattuk. Este a tévében láttam, amint mutatták a Bukarestben összeomlott épületeket, a mentést és persze Ceaușescut – emlékezett olvasónk.

– A történések idején Piatra Neamțon voltam katona, tiszti iskolába jártam. Félelmetes volt az az este, ahogy menekültünk az épületből, erősen érződött a földmozgás. Az elkövetkező három napban készenléti állapotban voltunk mindannyian – idézte fel emléktöredékeit gyergyócsomafalvi megszólalónk.

Az eseményekről az akkori Hargita újság március 5–6-i lapszámaiban részletes beszámolót olvashatunk. A március 5-i, szombati lapszám címoldalán a szükségállapot bevezetéséről szóló elnöki rendelet részleteit olvashatjuk, a vasárnapi lapszámban már beszámolnak arról is, hogy Hargita megye jelentős mennyiségű borvizet – Borszékról, Csíkszentkirályról és Tusnádról – szállított a károsultaknak, emellett péktermékekkel is segítette őket. 

Ahol 5,4-es erősségű földrengést mértek

Olvasónk az 1977-es földrengés idején a Székelyudvarhelytől 30 kilométerre található Oklándon élt családjával. Mivel este volt, a gyermekek és férje már aludt, ő a fásládán ülve a televíziót nézte. Arra lett figyelmes, hogy a fekete-fehér adás közben furcsa csíkok jelennek meg a képernyőn, és a plafonig érő filodendron (könnyezőpálma) hajladozni kezdett. Akkor szólt a férjének, aki egyből megfejtette, hogy földrengés van. A szülők minden ajtót kinyitottak a házban, a gyermekeket nem ébresztették fel, hogy ne ijedjenek meg, és megbeszélték, hogy ha repedezni vagy omlani kezd a ház, a gyermekeket takaróval együtt felkapják és kifutnak az udvarra. A ház mögött található vastag törzsű diófa rémisztően „dőledezett”. Mint elmondta, az egész nem tartott tovább fél percnél, közben a szomszédok is mind kitódultak az utcára, tanácskoztak. Az épületek többnyire sértetlenek maradtak, csupán az idősebb házak közül néhány repedezett meg, a televízióban pedig a következő két napban nem volt adás.

– Nagyon tisztán emlékszem arra az estére, nyolcéves gyermek voltam. A televízióban a műsort este tíz órakor kapcsolták le, de a földrengés idején még ment az adás, tehát tíz előtt történt. Ketten voltunk otthon édesapámmal, aki vacsorát készített, én a lakás előszobájában állva, egy szekrénynek dőlve néztem a tévét. A szekrényajtó rendre kinyílott, én visszacsuktam, ez megtörtént néhány alkalommal, mire édesapám odalépett, hogy ne dőljek neki, mert azért nyílik ki, és becsapta az ajtót. Az ismét kinyílt, és akkor kezdtünk érezni egy furcsa reszketést, remegést, hallottuk a szokatlan dübörgést és a vitrinben levő poharak kocogását, majd én vettem észre, hogy a nappaliban a csillár lengeni kezdett. Édesapám higgadtan jelentette ki, hogy földrengés van. Ezután felöltöztünk, cipőt húztunk és lementünk a tömbház elé, ahol minden szomszéd összegyűlt már, pizsamában, hálóköntösben, papucsban, látszott, hogy mindenki gyorsan cselekedett. Utólag visszagondolva, nagy butaság volt, hogy a lakók nem távolodtak el az épülettől, hanem a bejárati ajtó előtt tömörültek, szerencse, hogy nem történt semmi gond. Néhány perc nézelődés után édesapám azt mondta: menjünk, fejezzük be a vacsorát. Mi voltunk az utolsók, akik megérkeztek a tömbház elé, és az elsők, akik visszatértek a lakásukba. Édesapám higgadtsága sokat segített, bennem gyermekként fel sem merült, hogy idegeskedni vagy félni kellene. Édesanyám este tízig dolgozott, fél tizenegy körül ért haza, megijedve, és elmondta, hogy még mindig vannak, akik az utcán álldogálnak, pánikolnak, de mi nyugodtan vacsoráztunk. Teljes hírzárlatban voltunk, aztán elindultak a rádióadások, onnan tudtuk meg, hogy mekkora volt a pusztítás az ország déli részén és a fővárosban – mesélte emlékeit egy székelyudvarhelyi lakos, ahol 5,4-es erősségű volt a földrengés.

Egy földszinti lakásban élő személy úgy emlékszik vissza a földrengés estéjére, hogy épp vendégeik voltak, az előszobában állva érte őket a földmozgás, aminek hatására mindannyian a falnak és a fogasnak dőltek. Megszólalónk úgy írta le a történést, hogy mikor évekkel később, első alkalommal, hajóra szállt, ugyanazt a furcsa mozgást érezte, mint azon az estén.

Az egyik első kép, melyre megszólalóink emlékeznek a televízióadásokból, az, hogy a Bukarest központjában található hatalmas Intercontinental Hotel, mely szinte az egyik legmagasabb épület volt a főváros központjában, ott maradt rendületlenül. A körülötte található tömbházak többnyire megsemmisültek vagy megsérültek, a hatalmas épületnek semmi baja nem esett. Úgy vélik, az igényesen meg volt építve, egy külföldi cég által.

Szintén székelyudvarhelyi olvasónk így idézte fel az esetet:

– Két és fél éves voltam, de mindenre úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Édesapám elutazott, édesanyám pokrócba csavarva az ölébe vett, és úgy futott le velem, illetve öt évvel idősebb bátyámmal és nagymamámmal a második emeletről a tömbház elé. Már ágyban voltunk, mikor megremegett a föld, ma is előttem van, ahogy a szekrény tetején mozog a keljfeljancsi. Arra is emlékszem, hogy nagymamám, aki átélt már néhány megpróbáltatást életében, elég, ha csak a két világháborút említem, rutinosan magához vette az iratait és a pénzét. Az ijedség után visszatértünk a lakásba, de hajnalban arra ébredtem, hogy ismét futnak le velem a lépcsőn. Vaklárma volt, az emberek a munkásbuszra vártak, de édesanyám – akinek riadalmán aztán sokat segített a szomszéd által töltött kupica pálinka – azt hitte, ismét remeg a föld.

– Emlékszem, születésnapom volt, arra készültünk. Másodéves egyetemista voltam Kolozsváron, otthon olvasgattam a kurzusok anyagát, tanultam a másnapi vizsgára az ágyban heverészve. Egyszer csak éreztem, hogy mozog az ágy alattam, felnéztem a csillárra, és az is kilengett. Akkor tudtam, hogy földrengés van. 25-30 másodpercnek éreztem, de utólag olvastam, hogy nem volt annyi se. Többnek tűnt. Pár percre rá volt még egy kisebb utórengés. A tévéadás megszakadt, majd később a rádióban hallottuk, hogy mi történt Bukarestben. A craiovai barátnőm szülei mondták, hogy a házuk egyik oldala megrepedt. Hívtuk Udvarhelyt, nagyon nehezen tudtam elérni a szüleimet, talán csak másnap reggel, akkor mondták, hogy érződött itt is erősen, de az épületek nem dőltek össze, nincs különösebb probléma. Bukarestben nagyon sok halott volt, több napig keresték a romok alatt az embereket, a katona unokatestvérem is részt vett a mentésben – idézte fel kérésünkre emlékeit egy szintén székelyudvarhelyi személy.
 

Ugyanazok a képek ismétlődtek

– Nem nagy legényke, de már iskolás voltam, amikor ’77-ben volt a földrengés. Édesapám az utászoknál dolgozott, traktorral jött haza a munkából, amit a hátsó udvaron hagyott. Amikor elkezdődött a földrengés, még azt hittük, hogy a traktor magától elindult és nekijött a háznak. Aztán hamar észleltük, hogy földrengés van. Arra emlékszem, néztük a tévében, hogy Bukarestben összeomlottak az épületek. Érdekesség, hogy akkoriban nem számoltak be hitelesen a történtekről, az áldozatok számáról, és mindig ugyanazokat a képeket mutatták. Nagyjából ezekre emlékszem a földrengés kapcsán – idézte fel az 1977-es földrengéssel kapcsolatos emlékeit lapunk érdeklődésére egy névtelenségét kérő felcsíki lakos.

Ugyancsak anonimitást kért az a felcsíki nő is, aki azt mondta, hatéves kislány volt, amikor földrengés rázta meg az országot.

– Arra emlékszem, hogy aludtam, amikor földrengés volt, és a szüleim felébresztettek, és mondták, hogy menjünk ki az udvarra, mert földrengés van. Most is magam előtt látom, ahogyan a szoba falán a képek mozogtak. Hála Istennek, utána sem tapasztaltam földrengést – mondta a nő.

Gyer­gyó­cso­ma­fal­ván a­nek­­do­ta is született arról a két helyi vállalkozóról, aki a földrengés idején Bukarestben tartózkodott, üzletet kötni. Dr. Fülöp László anekdotája szerint ő megnyugtatta az aggódó családtagokat, hogy a falustársak bizonyára a Budapest vendéglő földszintes, tehát biztonságos épületében tartózkodtak akkor, borozgatva és cigányzenét hallgatva. Az érintettek később úgy mesélték az esetet, hogy utolsónak távoztak a Budapest vendéglőből, miután megitták a bort és az asztalon hagyták a pénzt, majd amikor kiléptek az épületből, meglepődve látták az összedőlt tömbházakat és tudták meg, hogy földrengés volt. (Az anekdotát Ambrus Albert Árpád bocsátotta rendelkezésünkre.)

Tudósított: Bíró István, Boncina-Székely Szidónia, Kovács Andrea