– A vajdasági magyar közösség autonómiatörekvéseit gyakran példaként emlegetik a Kárpát-medencében. Ön szerint ma milyen reális lehetőségei vannak a magyar autonómia különböző formáinak a régióban?

– Ez nem egyszerű kérdés, de az a legfontosabb, hogy amíg van összefogás, erő a közösségben, illetve párbeszéd a többséggel, addig van remény. Bennünket, azaz a Vajdasági Magyar Szövetséget is sokan kritizáltak azért, mert általában a hatalmi többség része vagyunk Szerbiában. Ugyanakkor például a felvidékiekkel beszélgetve az ember rájön, hogy ellenzékben lehet jó szólamokat hangoztatni, de ügyeket intézni nem. A Vajdaságban személyi elvű kulturális autonómiánk van. Romániában összetettebb és változatosabb a helyzet. Az itteni politikai helyzetet látva úgy gondolom, hogy most talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat az autonómiatörekvések előremozdítására. Nyilván nem szeretnék senkit elkedvetleníteni. Stabil politikai tényezőként, folyamatos párbeszéd mellett hosszú távon elérhető lehet.

– És a Kárpát-medence más régióiban?

– A kárpátaljaiakról nem tudok mit mondani, mert nagyon sajátos a helyzetük. Itt, a panelbeszélgetésen (interjúalanyunkkal a 35. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor, a Tusványos magyar autonómiatörekvések esélyeiről rendezett panelje után beszélgettünk – szerk. megj.) felmerült a jelenlegi viszony az új magyar kormány és Ukrajna között, illetve az, hogy megváltozott a magyar kormány álláspontja Ukrajna uniós csatlakozását illetően. Ugyanakkor még nem ismerjük annak az egyezménynek a részleteit, amely alapján előrelépés történhetne a kisebbségi jogok terén. Elsősorban abban reménykedünk, hogy minél előbb vége lesz a háborúnak. Felvidéket illetően reméljük, hogy a Magyar Szövetség annyira megerősödik, hogy újra parlamenti tényezővé válhat. Ott mindenképp rendezni kell a Beneš-dekrétumok ügyét, és megbékélésre kell törekedni. Nálunk a parlamentbe jutás szempontjából egyszerűbb a helyzet, mivel az öt-, illetve háromszázalékos küszöb helyett ún. természetes küszöb érvényesül. Ahhoz ugyanis, hogy a többségi társadalom komolyan vegye a kisebbségi közösségeket, az első lépés az, hogy mindenhol legyen parlamenti képviselet, ahogy a kisebb nemzetrészek esetében is. Szerintem jelenleg a horvátországi magyarok helyzete a legelőnyösebb, mert ott a parlamenti többséghez is szükség van az egyetlen magyar képviselő támogatására.

– Mit gondol, Szerbia uniós csatlakozási folyamata mennyiben segíti vagy nehezíti a nemzeti kisebbségi jogok és az autonómia ügyének előmozdítását?

– Szerbia uniós csatlakozási folyamata a meghatározott módszertan szerint zajlik. Immár mintegy tíz éve sikerült elérnünk, hogy külön figyelmet fordítsanak a nemzeti kisebbségi kérdésekre. Ez kis lépés, de biztató. Azonban az utóbbi öt évben Szerbia gyakorlatilag egy helyben toporog, és ez nagy probléma. Amióta megváltozott a geopolitikai helyzet, és Szerbia kitart amellett, hogy nem vezet be szankciókat Oroszországgal szemben, a többiek haladnak, Szerbia viszont látványosan nem. A kö­zeljövőben bizonyos kérdéseket meg kell oldania az országnak, valamilyen módon más irányba kell terelni a tárgyalásokat, mert az euroszkepticizmus és az a gondolat, hogy Szerbia talán soha sem lesz az Európai Unió tagja, eléggé elterjedt a szerbiai polgárok körében. És ez probléma, és attól függetlenül, hogy Szerbia nem igazán halad az uniós úton, mi otthon folyamatosan napirenden tartjuk ezeket a kérdéseket.

– Nyilvánvaló, hogy az elmúlt években történt előrelépés a szerbiai magyar közösség ügyeiben. Mire lenne még szükség?

– Kisebbségi jogok szempontjából aránylag jó az alkotmányunk, hiszen elismeri a kollektív jogokat is, és több szakaszában foglalkozik a kisebbségi jogokkal. Emellett a kisebbségi kerettörvény, a nemzeti tanácsokról szóló törvény, valamint a részarányos foglalkoztatás elve is fontos garanciákat biztosít számunkra. Szerbiában például több törvény is előírja, hogy ha egy bírósági, ügyészségi vagy közszférában betöltendő állásra két azonos képzettségű jelölt jelentkezik, akkor a kisebbséghez tartozót kell előnyben részesíteni. A gyakorlatban ennek az alkalmazásával vannak problémák. Az elmúlt tíz-tizenöt évben úgy láttuk, hogy bizonyos területeken hiányszakmák alakultak ki. Például nem volt elég magyar jogász, ezért jogászhallgatóknak biztosítunk ösztöndíjakat. Ha ugyanis a törvény lehetővé teszi, hogy több magyar bíró legyen, akkor az is fontos, hogy legyenek felkészült, magyar anyanyelvű bírók. Nyilván a törvényhozásban is vannak még finomításra szoruló részek, de az a fontos, hogy a gyakorlatban is mindez jól működjön. Az oktatás területén is sikerült előrelépést elérnünk. Szerbiában a törvények és a vonatkozó szabályozások szerint egy tagozat megnyitásához legalább tizenöt gyermek szükséges, a kisebbségi oktatás esetében azonban enyhébbek a feltételek. A parlamenti képviseletünknek köszönhetően öt gyermekkel is sikerült tagozatot indítanunk, megtartanunk, az utóbbi időben pedig a szórványban akár két-három gyermekkel is. Ezt azért tartjuk különösen fontosnak, mert számunkra kiemelt jelentőségű az anyanyelvi oktatás megőrzése.

– Elmondható, hogy a külhoni magyar közösségek számos hasonló kihívással néznek szembe: az elvándorlással, a demográfiai fogyással és az identitás megőrzésével. Mit gondol, milyen szerepe lehet, lehetne az autonómiának abban, hogy ezekre a problémákra hosszú távú megoldás szülessen? Jelenthetne-e egyáltalán valamilyen szinten megoldást?

– A demográfiai helyzet és a népességfogyás a legégetőbb kérdés. Sokan meglepődtek itt a panelbeszélgetésen, amikor azt mondtam, hogy mi a Vajdaságban már csak 184 ezren vagyunk, de nemcsak nálunk jelentős a népességfogyás, hanem a Kárpát-medence minden régiójában. A mi esetünkben az is problémát jelent, hogy sok gyermek már nem otthon, hanem külföldön születik. Ezért elsősorban a magyarok által lakott régiók gazdasági megerősítésén kell dolgoznunk, hogy vonzó legyen hazajönni. Kidolgoztunk egy hazaváró programot, jelenleg abban reménykedünk, a következő időszakban ennek a megvalósítására pénzügyi fedezetet is tudunk biztosítani, hogy valóban hazacsalogathassuk a fiatalokat. Úgy látom, a romániai magyarság helyzete is hasonló a miénkhez, és itt is komoly problémát jelent a népességfogyás. Talán Szlovákiában kevésbé súlyos ez a probléma, de a kisebb régiókban, például Szlovéniában és Horvátországban is egyre inkább érezhető. Ezért is lenne fontos az autonómia, hiszen nagyobb önállósággal mi magunk határozhatnánk meg, hogy mi az, ami a közösségünk számára fontos és jó, ami pedig az egész közösségre pozitív hatással lehet.

– Több ciklus óta vesz részt a szerb parlament munkájában. Mi ad önnek motivációt a közéleti szerepvállaláshoz?

– Számomra is szinte hihetetlen, hogy már 19 éve a szerbiai parlament képviselője vagyok. Szerbiában sajnos mindig kiszámíthatatlan a politika. Nálunk nem négyévente vannak választások, hanem gyakran kétévente, így a 19 év alatt már a nyolcadik mandátumomat töltöm, és ennek is hamarosan vége lesz. Úgy kerültem a politikai életbe, hogy azt tanultam, a politika nem egy csúnya szó, hanem a mindennapjaink szebbé és jobbá tétele. Amikor az ember látja a munkájának az eredményét, az ad motivációt. Ilyen például az Európa Kollégium vagy az említett ösztöndíjprogram, de az egészen apró eredmények is sokat jelentenek. Például sokat foglalkoztam a mesterséges megtermékenyítésről szóló törvénnyel is, amelyet Szerbiában többször módosítottunk. Korábban túl alacsony volt a mesterséges megtermékenyítés igénybevételének korhatára, ezt sikerült megemelnünk. Amikor pedig valaki, aki korábban éppen emiatt panaszkodott, most arról számol be, hogy négy próbálkozás után gyermeket vár, az megmutatja, hogy az apró lépéseknek is van jelentőségük. Ezek adnak motivációt és lendületet. Sajnos a közösségi médiában az ember sok mindennel találkozik. Azt látom, hogy más kollégáim, például az erdélyiek is gyakran kerülnek kommentháborúkba, és az utóbbi időben sok a gyűlöletbeszéd és a tiszteletlenség. Ez különösen akkor tud elbátortalanítani, ha valakit nőként személyesen is támadnak. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy megéri. Most is arról beszéltem, hogy a fiam hetedik osztályba készül, és mindössze hatan vannak az osztályban. Mégis sikerült Nagybecskereken – ahol élek, és ahol a magyarság aránya már tíz százalék alatt van – megőriznünk a magyar osztályokat. Szerintem az ilyen lehetőségekért érdemes dolgozni.

– Milyen jövőt lát a vajdasági magyarság előtt a következő években, évtizedekben?

– Össze kell fognunk. A legnagyobb problémát a népességfogyás jelenti. Össze kell fognunk, és valóban alaposan át kell beszélnünk a közösség előtt álló kérdéseket. Jelenleg nálunk mindenki a nemzeti tanácsi választásokra koncentrál, emellett pedig, ahogy említettem, Szerbiában nagyon sűrűn vannak előrehozott parlamenti választások, és most is lesznek. Ha kitartóak vagyunk, és közösen egy irányba húzunk, akkor meg tudunk maradni. Ha viszont egymás támadásával és az egymás iránti ellenszenvvel foglalkozunk ahelyett, hogy a valós problémákra összpontosítanánk, akkor nem lesz egyszerű.

– Milyen üzenetet visz haza Tusványosról a vajdasági magyar közösségnek?

– Nyolcadszor vagyok itt a Tusványoson. Ez a kulturált, ugyanakkor a kötetlen párbeszéd helyszíne. Természetesen a korábbiakhoz képest másabb volt az idei tábor, hiszen Magyarországon új kormány van. Örültem volna, ha a kormány tagjai is jelen lettek volna, hiszen tudomásom szerint más ellenzéki pártok képviselői is részt vettek a rendezvényen. Bennünket úgy neveltek, hogy ha meghívnak valahová, szívesen elmegyünk, és megosztjuk a tapasztalatainkat. A legfontosabb üzenet talán az, hogy ne csüggedjünk, és továbbra is egy nemzetben gondolkodjunk. Az előző magyar kormány az elmúlt időszakban sokat tett a nemzeti összetartozás erősítéséért, és valójában megerősítette a nemzetet. Bízom abban, hogy ez az elkövetkező időszakban is így lesz.