– Miért írsz verset?

– Régebb azt hittem magamról, hogy inkább prózaíró vagyok, leginkább novellákat írtam. Azok a versek, amelyek középiskolában születtek, borzasztóan nyálas, szerelmes versek voltak. Később rájöttem, hogy – egyelőre – nem vagyok elég kitartó ahhoz, hogy prózát írjak, ráadásul nagyon lassan dolgozom. Ötleteim vannak, de hogy működhessen, jól fel kell építeni a karaktereket, munkás műfaj, én meg nem akartam ezzel bajlódni. A vers könnyebb megoldásnak tűnt, olyan formának, mely jobban talál azokhoz az érzésekhez és élményekhez, melyekről írni akartam.

– Miben látod a lírai nyelvezet erejét?

– Só a sebekre. Jó, ha egy vers meg tud mozgatni benned egy érzést, és később tudsz azzal kezdeni valamit, de ez sokszor kellemetlen, fájdalmas folyamat. Viszont érzed, hogy élsz. Felráz. Egyébként számomra a költészet csúcsa igazából a népdal, mert egy egész élet drámája van belesűrítve azokba a szövegekbe.

– És úgy egyáltalán, miért írsz?

– A szépirodalom szeretete részben családi örökség: az egyik nagymamám magyartanárnő volt, a másik is Petőfit, Aranyt meg József Attilát szavalt nekem kiskoromban. Pár éves voltam, amikor a Családi kört megtanultam, szóval bennem volt ez a nyelvezet, és ha megláttam valamit, akkor beszélni akartam róla: adta magát, hogy ezen a nyelven szólaljak meg. Az írás nekem terápia, de közléskényszer is egyben. Szóval valamilyen kattanás, így vagyok huzalozva. Nem tudok úgy megtapasztalni valamit, hogy ne írjak róla.

– Mit olvasol szívesen?

– Ha líra, akkor az utóbbi időben kortársakat, Simon Marcit, Tóth Krisztinát olvastam. Egyébként inkább prózát szoktam olvasni, de címeket ne kérdezz, mert egy sem fog eszembe jutni. Ami az utóbbi időben a legnagyobb hatással volt rám, az vicces módon egy ifjúsági regény: Szabó Magdától a Mondják meg Zsófikának. Kamaszkoromból valamiért kimaradt, de felnőtt fejjel is megrázó és érdekes olvasmány volt. 

– Mit gondolsz, milyen hatással van rád és az írásaidra az, hogy Prágába költöztél, és az otthonodtól távol élsz?

– Kitágult a világ előttem, más tapasztalatokat szereztem ott, mint itt, a kisvárosban. A versírás összekapcsolódott az otthonról való elszakadás érzésének feldolgozásával meg azzal, ahogyan megtaláltam a helyem és a bátorságom egy idegen közegben. Remélem, hogy az új inspirációk által a költészetem is mélyülni tudott. Időközben elvesztettem hozzám nagyon közel álló személyeket, szóval a gyászfeldolgozás tapasztalata is hangsúlyossá vált. Valamint a felnőtt szerelmek. A vándorlásaim hatással voltak a verseimre, és szerintem jól nyomon követhetők.

– A repedés- és a térképmotívum átszövi az első köteted, van ennek köze a vándorlásaidhoz?

– Igen, ez mind az útkereséshez meg önmagam kereséséhez kapcsolódik. Szeretem a spontaneitást, de az is fontos, hogy legyenek terveim, alternatíváim. Nem célokra gondolok, amelyeket, mondjuk, öt éven belül el kell érnem, hanem lehetőségekre. A kötetben a japán kincugi technika is fontos motívum – nagyon közel áll hozzám az a gondolat, hogy ami eltörött, de megragasztották, szebb tud lenni, mint egy tökéletesen ép tárgy. Ez szerintem reményt adhat mindenkinek, aki valamilyen borzasztó tapasztalatot élt meg, mert azt sugallja, hogy ezek a törések, repedések hozzánk tesznek, és ezektől vagyunk szebbek. Szóval még akkor is tudunk arannyal csillogni, ha történtek velünk szörnyű dolgok.  

– Miért kedvelted meg Prágát?

– Azért, mert gyönyörű és rengeteg park van. Nagyváros, de nem fullasztó, picit vidéki hangulata van. Én például nagyon szeretek kiállításmegnyitókra járni, és egy idő után azt vettem észre, hogy mindegyiken ugyanazokat az embereket látom. Emiatt otthonos, biztonságos érzést kelt bennem, közben pedig nagy szabadságot nyújt.

– Milyen nyelven éled ott a hétköznapjaidat? 

– Angolul, mert csehül még nem tudok valami jól. 

– És hogy érzed, ez milyen hatással van az anyanyelvhasználatodra? Versírás szempontjából előny vagy hátrány a kétnyelvűség?

– Nehezen tudom megtartani a magyart ilyen körülmények között, de elkezdtem csak magyarul olvasni. Mindenhol az angolt használom, és már angolul is gondolkodom, ami borzasztóan ijesztő, mert sose hittem volna, hogy hat év alatt az anyanyelvem háttérbe szorulhat. Beszédben nagyon keveset használom a magyart, ezért is szeretek hazajönni, hiányzik a mindennapjaimból. Mégiscsak az anyanyelvemről van szó, ebben nőttem fel, de sokszor megesik, hogy angolul egy kifejezést árnyaltabbnak érzek, vagy vannak témák, például a prágai tanulmányaim vagy a munkám, melyekről jobban tudok angolul beszélni, mint magyarul. Remélem, hogy az írásaimon nem fog érződni a kétnyelvűség, mert az nagyon fájna. Már az angol nyelvű gondolataim is fájnak néha, és ha észreveszem, hogy magamhoz úgy beszélek, akkor magamra szoktam szólni, hogy térjek át ügyesen a magyarra, mert azt is értem. Viszont sosem írtam verset más nyelven, csak az anyanyelvemen, szóval még nincs veszve minden.

– A verseid személyes hangvételűek, de társadalmilag érzékeny, nehéz témákat érintenek. Bátran adod ki a kezedből ezeket a verseket?

– Nem, nehezen adom ki őket, főleg, mert a legtöbb tapasztalat megtörtént velem, de szerencsére nem minden. Írok erőszakról, abortuszról és gyászról, és amikor ismerőseim, barátaim, családtagjaim olvassák a verseket, mindegyik tapasztalást hozzám kötik, én meg nem vagyok ott, hogy magyarázatot adjak. Nehéz bármit is írni úgy, hogy közben tudod, hogy az ismerőseid összekötnek a szöveggel, de olyan témák ezek, amelyekről beszélni kell, és ha a versek segítenek valakinek a feldolgozásban, akkor megérte. Ha bárki a szerzővel azonosítja egy szövegnek minden részletét, az végső soron az ő baja, nem az enyém. Szóval, amikor mások elmesélték, hogy min mentek át, akkor sok esetben azt éreztem, hogy olyan társadalmi problémák ezek, amelyekről nem lehet nem beszélni. 

– Miért foglalkoztatnak ezek a témák?

– Nekem nagyon késleltetett gyászfeldolgozásom volt anyukám halála után – és van, úgy általában –, de az írás rengeteget segített és segít. Sokszor a versek első változata az, amelyekben kiírom magamból a fájdalmat, ahogy jön. Ezeket terápiás változatnak nevezem, de soha nem jók, viszont fontosak. Nem akarom, hogy a szövegek tele legyenek belső utalásokkal, érthetők kell legyenek mások számára is, ezért mindig időt hagyok nekik, megmutatom a barátaimnak, mentoroknak, és átdolgozom őket.

– A nemrég megjelent, első kötetedben levő verseket újraírnád?

– Mindig tudnék változtatni rajtuk, a végtelenségig újra lehetne írni őket. Eljátszottam a gondolattal, de végül arra jutottam, hogy ha ezeket a verseket és ilyen formában adtam le a kéziratban, akkor maradjanak így. Az akkori énem tudásának ez a könyv lett a gyümölcse.