– Visszatekintésre készteti e kismonográfia megjelenése?

– Mindenképpen. És ör­vendetes, hogy elkészült ez a kiadvány, amely tulaj­don­­képpen az utóbbi hat-hét év munkásságát summázza. 2017, 2018 táján indult el a ki­állítássorozat, amellyel Erdélyt, Magyarországot, illetve Fel­vidéket is körbejártam. Kéz­di­vásárhely után többek között Budapesten a Forrás Galériában, Egerben az Érseki Palotában, Kolozs­váron a Bánffy-palota – Művé­szeti Múzeumban, Maros­vá­sárhelyen a Bernády Házban, Kassán a FiguratiF Galériában, Dunaharasztin a Laffert Kúriá­ban, Székelyudvarhelyen a Haáz Rezső Múzeum Képtá­rában, Nagyszebenben a Brukenthal Nemzeti Múzeum­ban, Temesváron a Helios Galériában volt megtekint­hető ez a kiállítás, illetve legutóbb Leányfalun. Fénykereső cím­mel nyílt meg a kiállítás, de az évek során voltak képek, amelyek új gazdára találtak, és készültek újak is. Most huszonöt nagy­ méretű olajképből áll ez az anyag, és végül Fényúton lett a címe, mint a most megjelent kismonográfiának, amely talán az eddigi legszebb albumom.

– Legutóbbi beszélge­tésünkkor említette, hogy tu­laj­donképpen egy képet fest, amely különböző részletekből áll össze. Mi lenne ez a nagy kép?

– Az, ami az ars poeticám lényege. Keresztény inspirá­cióval univerzális nyelven aka­rok alkotni, és a tapasztalt három dimenzión túl egy további, transzcendens dimen­ziót szeretnék ábrázolni, amely a képeimen abból adódik, hogy a figurák – úgymond – átjárnak egymáson. Létezik ugyanis egy olyan világ, amely az ismereteinket meghaladja: keresztény szemszögből köze­lítem ezt meg, a feltámadt Krisz­tus történetéből kiindulva, aki bezárt ajtókon, falakon átmegy, ugyanakkor hús-vér emberként mutatkozik. A fénynek van ebben az ábrázolásmódban kiemelt szerepe. A formai in­spi­rációm természetesen a va­lóság ábrázolása, de azt ab­sztrahálva viszem vászonra.

– Miért a transzcendens az, ami foglalkoztatja? 

– Először is azért, mert meggyőződésem, hogy létezik a transzcendens valóság, má­sod­szor pedig azért, mert ha az embernek van egy meg­győződése, azt nem tudja ki­kerülni. Ez mindig jelen volt a munkáimban, már a ki­lenc­venes években a több­dimenziójú térnek az ábrá­zolása foglalkoztatott.

– Ilyen szempontból érdekes megfigyelni e kiadvány vé­gén levő idővonalat, amely művészpályáját mutatja be – igaz, a teljesség igénye nélkül.

– Ott többnyire monumen­tális, köztéri alkotások szere­pelnek, illetve az utóbbi évek­nek a kiemelkedő képei. Úgy gondolom, hogy a nagy életművekben talán húsz-hu­szonöt olyan munka lehet, amely meghatározó szereppel tud bírni. Nem lehet minden egyes alkotásnak ekkora je­lentősége. A pályafutásom be­mu­tatásához azokat a mű­veket válogattam ki, ame­lyek nek szerintem megha­tározó sze­repük van – például az Apokalipszis sorozat egy ré­sze, illetve a Bárka című olaj­festmény, amelyet egy trip­tichon részének szántam –, de ahogyan említettem, inkább a köztéri alkotások domi­nálnak: színes üvegablakok és oltárképek.

– Az alkotásokon látható a változás – az alkotó hogyan változott közben?

– Idősebb lett. Tulajdon­képpen már a grafikai nyoma­toknál látszik, hogy érlelődik egyfajta megfogalmazás, az­tán a festményeknél, színes ablaküvegeknél is egyre in­kább látható, hogy ez a kon­cepció, vagyis a fénynek, a transzcendens valóságnak a keresése érvényesül. Aztán ez a keresés változott át úton levéssé a transzcendens való­ság felé.

– És a vallás, a hit eszköze ennek a keresésnek…

– Kétségtelenül. Nálam a keresztény hit áll előtérben, mivel ilyen közegben nevel­kedtem. De keresni anélkül is lehet, és úgy gondolom, hogy valamiben mindenki hisz. Számomra az otthonom, Csíksomlyó szellemisége meg­határozó volt, és természetes, hogy ehhez a teológiai tanul­mányok adalékot jelentettek.

– Munkamódszerére ma­nap­­ság is a szervezettség jellemző?

– Ezelőtt talán korábban érkeztem a műterembe, mos­tanában egy picit később, de a napi munka – hétvégéken is – része a rutinnak. Egyszerre több képen dolgozom: amíg az egyik szárad, haladok a másikkal, és egyébként is, foly­ton jönnek újabb és újabb ötletek. Mostanában este, ott­hon dolgozom so­káig, ezért kezdek reggel később. A mun­ka­szenvedély most is megvan. Örvendetes módon számomra ugyan­az a hobbim, munkám és szen­vedélyem. A többnapos távolléteket nem szeretem, mert olyankor megszakad a ritmus.

– Továbbra is készít egy­házművészeti munkákat?

– Igen, legutóbb színes üvegablakot készítettem a gyi­mesbükki Szent Péter és Szent Pál templomba. Persze az ilyen munkák esetében a téma adott, és azon belül már szűkül az alkotó mozgástere.

– Mely munkái azok, amelyek még befejezésre vár­nak? 

– Az előbb említettem, hogy elkezdett munkám az Apokalipszis és a Bárka. Utób­bit triptichonnak szánom, amelyből két munkát már el­ké­szítettem – a Bárka, illet­ve A bárka útja című ké­pe­ket –, és a harmadik még hát­ravan, a célba ért bárka. Vég­leges címet még nem ad­tam neki, de ehhez hasonló lesz. Tulajdonképpen ez is kap­csolódik a fénykereséshez, fényúton levéshez, hiszen a vágyakozás, keresés, meg­érkezés a témája. Vannak más elkezdett munkáim is, illetve kiállításmeghívásaim jövőre. Sokféle elképzelésem van arról, hogyan folytassam a munkát, és addig csinálom, amíg tudom, amíg lehet.