– Hogyan indult a Családi Krónikák nevű emlékmentő foglalkozás? Korábban daganatos betegséggel diagnosztizálták… Milyen hatással volt a foglalkozásokra az egészségi állapota?

– Még a diagnózis előtt elindítottam ezt az ötletet, de igazából folyamatosan érlelődnek a dolgok bennem. Valakinek szerettem volna a kedvében járni, bocsánatot kérni tőle, amit egy Iskola másként héten törleszthettem, innen erednek a foglalkozások is. De a gyermekeim is benne voltak, hiszen az ő érdeklődésük mutatta meg nekem, hogy egy egyszeri alkalomnál több van ebben a kis növénykében, ami ha minden jól alakul, táborrá is kinövi magát. Sokfelé nyitottam a betegség által, jobban kinőttek a csápjaim a gyermekeim felé, elgondolkodtam azon, hogyan lehetnék jobb édesapa, nyitottam afelé, hogy az Isten mit akar tőlem.

– Hogy jutott el a foglalkozásoktól egy egész tábor megszervezéséig?

– Ezek egynapos, egy délelőttös foglalkozások voltak, és a tapasztalatok azt mutatják, hogy van igény arra, hogy kibővítsük. Ennek főként az az oka, hogy számos olyan tapasztalás és tényező jött elő a foglalkozások során, amelyek „feloldásához” én nem vagyok elegendő, így szakembereket – pedagógust, pszichológust, táncművészt és bábművészt – is be fogok vonni. A foglalkozások alatt ugyanis felszakadhatnak régi sebek, beszélünk róluk, megosztjuk emlékeinket egymással, és ez sokszor nem könnyű – van, akinek egyszerűbben megy, de van, aki elsírja magát. Utóbbinál pedig éreztem, hogy nem elegendő az, hogy megsimogatjuk a gyereket, és együttérzőek vagyunk. Ugyanakkor ehhez a szülő is kell, így terveim szerint a tábor ideje alatt az egyik szülőnek mindenképp jelen kell lennie.

– Mi az oka annak, hogy csak elemis korosztállyal foglalkozik?

– Úgy érzem, hogy elemis gyerekekkel könnyebb dolgozni. Egyrészt az általánosba járó gyermekek szerintem már nem annyira vevők egy ilyen foglalkozásra, másrészt pedig, amit az előbb említettem, számít, hogy milyen érzések, emlékek szabadulnak fel. A nagyobbakét már sokkal nehezebben lehet kezelni, elvezetni; a kisebbek még képlékenyek, lehet alakítani, gyúrni őket, akarnak festeni, játszani, részt venni, elmagyarázni. Vevők az ajánlatokra.
– Voltak nehézségek a foglalkozások felépítésekor és a gyerekek feladatokba való bevonása során?

– A foglalkozások felépítése nem volt egyszerű, hiszen hiába írod be az internetes keresőbe, hogy „foglalkozások családi értékmentés témában”, nem dob ki találatot. Így én kellett kitaláljak feladatokat, lehetőleg olyanokat, amiket a gyerekek is élveznek, és amiket a tanító nénik sem tartanak időpocsékolásnak. Különben a jeget úgy szoktam megtörni – és ez részint bevált –, hogy először a saját családomról, emlékeimről beszélek. Így a gyerekek érzik, hogy megosztottam velük a titkomat, kimondtam az eleim és a magam stigmáit, és láthatják, hogy sérülés minden családban van. Így ők is bátrabban, könnyebben nyílnak meg.

– A foglalkozásokon kívül más értékmentő tevékenységet is végez…

– Igen, elkezdtünk családi életutakat rögzíteni dokumentációk, fotóarchívum és kisfilmek formájában. Most ezt próbálom továbbfejleszteni. Az emlékmentés, úgy vélem, videó formájában a legcélratörőbb, hiszen mára már aligha olvasnak az emberek, fotókat még, mondhatni, nézegetnek, de egy videó által láthatják szeretteik arcát, házát, annak környezetét, és hallhatják a történeteiket. Ha igény van rá, forgatókönyvet is írok hozzá, ami előtt persze megbeszéljük, hogy mi legyen benne. Ennek természetesen része a fotók digitalizálása is, hiszen egy régebbi fotó még a nagyszülők fiatalkorából csak színesíti a megmentett emléket. Emellett egy könyvecske kiadását is tervezem néhány személy kiemelkedő családi emlékeiből, ezt már szöveges formában.

– Van esély arra, hogy az összegyűjtött adatok egy, a nagyközönség által is látogatható archívumba kerüljenek?

– Mikor a legelső albumot csináltuk, az, akiről az anyag készült, nagyon nem szerette volna, hogy mások ezt lássák. Ez egy nagyon személyes és intim forma. Persze én is gondoltam arra, hogy milyen vagány lenne promózni ezeket egy-két kivágott jelenettel, de azt tapasztaltam, hogy nálam és másoknál is sokkal nagyobb erény, ha diszkrétek vagyunk. Kétlem, hogy ezekből bármikor is közkincs lenne, vagy egy olyan nyitott archívum, amiben bárki bármikor keresgélhet. Ezek a mentett emlékek a családnak készülnek, ajándék formájában, akár több példányban. Emellett, ha valaki szívesen megmutatná a nagyközönségnek, én nem zárkózom el tőle.