Vannak, akik a takaró mögé bújnak egy horrorfilm nézése során, mások viszont alig várják a következő sokkhatást. De vajon miért válik a félelem élvezeti forrássá, amikor az evolúció során a rettegés egyet jelentett a halálos veszéllyel? A válasz az ősi ösztöneinkben és a modern agyunk biztonságérzetében rejlik.

A psychologytoday.com cikke szerint kutatók úgy találták, hogy a horrorfilmek iránti vonzalmunk gyökerei a távoli múltba nyúlnak vissza. Az őseink számára a veszélyek felismerése a túlélést jelentette, a modern világban azonban ritkábban találkozunk valódi életveszéllyel, így az agyunk egyfajta „szimulációként” használja a horrort. Ez a „fenyegetésszimulációs elmélet”: biztonságos környezetben tanítjuk meg elménket a veszélyhelyzetek felismerésére és az azokra adott érzelmi válaszok kezelésére.

Amikor egy horrort nézünk, az agyunk amigdala nevű része (a félelem központja) ugyanúgy beindul, mintha valódi veszélyben lennénk, adrenalin és kortizol árasztja el a testünket. Csakhogy a tudatos énünk pontosan tudja, hogy a veszély nem valós, ez a kettősség teszi lehetővé, hogy a fizikai izgalmat – a szapora pulzust, a megfeszült izmokat – ne pánikként, hanem izgalomként éljük meg.

A borzongás élvezete gyakran a „katarzis” élményéhez kötődik. A film alatt felgyülemlett feszültség a végén hirtelen távozik, amit az agyunk dopamin és endorfin felszabadításával jutalmaz. E megkönnyebbüléshullám miatt végül elégedetten állunk fel a fotelből, ezt nevezik a pszichológusok „izgalomátviteli” folyamatnak.

Természetesen nem vagyunk egyformák, a kutatás rámutat, hogy az élmény nagyban függ az egyéni empátiától és ingerkeresési hajlamtól. Aki túl erősen azonosul a szereplők szenvedésével, annak az agya nem képes fenntartani a „biztonságos távolságot”, így a szórakozás valódi traumává válhat.