– Mi késztette írásra?

– Ha az írásra való kész­tetésről kell beszélnem, elő­ször is meg kell említenem, hogy értelmiségi családban szü­lettem 1938. július 14-én Székelyudvarhelyen. De mi­vel apai nagyapám Nagy­kadácsban volt kántor-taní­tó, gyermekkoromat nagy­részt abban a faluban töl­­­­­töttem. Meg talán az írás-olvasás iránti vonzalmat a gén­jeimben hordozom. Elég csak ha azt említem, hogy a PEN-KLUB egykori elnöke, Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, meg az öccse Gálfalvi György – aki a Látó folyóirat főszer­kesz­tőjeként ment nyugdíjba –, unoka­testvéreim. Már elemista koromban az akkor órarendbe iktatott fogalmazásórákon min­dig a legszebb írás a megadott témával kapcsolatosan az enyém volt, amiért tanítóm, Lukácsi Domokos külön di­cséretben részesített. Életének utolsó éveiben rendszeresen felkerestem székelyudvarhelyi lakásán, s egy alkalommal eszébe jutott, amikor a fo­galmazás témája az volt, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, én azt írtam, legalább olyan jó tanító, mint nagyapám volt! Hála Istennek, az akkor megfogalmazottak valóra vál­tak, így a székelykereszt­úri Tanítóképzőben 1955-ben, 17 évesen már tanítói oklevelet szereztem. Példaképem Gár­donyi Géza volt, aki nem a ruha milyenségére osztogatta a jegyeket, és élete összeforrt a szegény falusi emberek életével. Az ehhez hasonló tanítókat néptanítóknak nevezik, és én bátran merem kijelenteni: az 51 évi tanítóskodásom alatt néptanító voltam. Köztük él­tem, velük örültem, ha volt rá okunk, és velük búsultam, ha a sors úgy hozta. Legnagyobb örömömre egyik unokám, a lányunk fia a Babeș–Bo­lyai Tudományegyetem Böl­csészkarán doktorált, de már a Helikon folyóiratban közöl. Az újonnan megjelenő könyvekhez fülszöveget, kri­tikát ír, költőkkel, írókkal készít interjúkat, ame­lyeket más lapok is, mint a Látó, a békéscsabai Bárka és a debreceni Alföld is közöl. Ez a nagyapának nagy elégtétel, mert mire lehetnék büszkébb, mint arra, hogy unokám, ifj. Benke An­drás továbbviszi az írói tevékenységet.

– Néprajzi és szépirodalmi munkássága kiegészítő jelleggel bírt pedagógusi pályafutása során?

– Mint már említettem, 51 évet töltöttem a katedrán, és ez idő alatt az iskolai anyakönyvben nyilvántartottak szerint csak Alsóboldogfalván, ahol 47 évet tanítottam, 447 gyermeket ve­zettem be a betűk és számok világába. Bár ez idő alatt több jobban fizetett állást ajánlottak fel számomra, mert lehettem volna rajoni pionírfőnök, nép­tanácsi tit­kár, de néptanácsi alelnöki beosztást is felkínáltak nekem, a világon semmiért nem cse­réltem volna fel az általam választott hivatásomat. Bár tisz­tában voltam azzal, hogy a tanítónak, ha jól dolgozik is, csak sok dicséretben lehet része, de anyagi juttatásban nem.

– Írói tevékenységében, egy-egy könyvének témáit tervek alapján dolgozta ki, vagy spon­tán születtek munkái?

– A faluban való letele­pe­désem után azonnal fel­is­mertem a néprajzi kutatás fontosságát, de nemcsak felismertem, hanem alapo­san neki is fogtam a ku­tató­munkának. Ennek során a Ma­gyar Néprajzi Múzeum 9 néprajzi dolgozatomat, a Kriza János Néprajzi Társaság 7 nép­rajzi munkámat díjazta és ta­gjai közé fogadott. A falu 700 éves fennállása alkalmából én írtam meg a falu monográfiá­ját alapos kutatómunka után, címe Mélyre nyúló gyökerek. Talán ez volt első nyomtatás­ban meg­­jelent könyvem. Ezt kö­vette a Székelykeresztúr kör­nyéki lakodalmas költészet cí­mű kiadványom. Kérdésére vá­­la­szolva, az csak természetes, hogy ezen kiadványok kiegé­szítő jelleggel bírtak az oktatói-nevelői munkám során. El­csodálkoztam azon, hogy én, ide telepedett tanító olyan, a falu történetével kapcsolatos információkkal lát­tam el nemcsak a tanulóimat, de a szüleiket is, amikről addig nem tudtak, nem tudhattak, mert előttem ezzel nem fog­lalkozott sajnos egyetlen itt élt értelmiségi sem. Ezért a fiatalabb nemzedékek közül egyesek még a dűlőneveket sem ismerték.

– Többkötetes, egyben több­szörösen is kitüntetett szer­ző, ezt az elismerést hogyan éli meg a mindennapokban?

– A néprajzi írásaim mellett rendszeresen közöltem már fiatal tanítóként az akkori napi­lapokban, folyóiratokban, mint pl. az Előre, a Vörös Zászló, a Művelődés, a Falvak Dolgozó Népe, a Tanügyi Újság, a Har­gita, majd a rendszerváltás után a Hargita Népe (itt a legtöbbet), az Udvarhelyi Híradó, az Örök­ségünk, az Unitárius Közlöny, a Harangszó, a Hargita Ka­len­dárium, az Udvarhelyi Híradó Kalendárium, de rend­­­­szeresen jelentek meg írá­saim a Magyarországon ki­­adott Átal­­vető negyedévi folyó­irat­ban is. Legutóbb ez évi jú­niusi számában is. A hosszú pályafutásom során közel ezer kulturális, pedagógiai, nép­rajzi, történelmi, szociográfiai írásom látott a fentiekben nap­világot. 2009-ben a Har­gita Népe szerkesztősége ál­tal meghirdetett novella- és riportíró pályázaton a riport­írás kategóriában Lujza című írásommal a legjobb helyezést értem el.

– Novelláiban az ember és természet harmóniája van jelen. Ezek ösztön szülte kitalációk, vagy élethelyzetek, valós hús-vér emberek törté­neteinek sze­­­­­­­leteit tárja az olvasó elé? Üzenethordozók írásai, vagy az olvasás vágyát, benne az ember és táj történetiségét meséli el?

– Az írás iránti kényszer mindig bennem élt és mai napig sem hagy nyugton. Eddig megjelent köteteim: Ar­cán érezte a vérmedve le­he­letét, Gyermeknevelés a csa­lád­ban, Kegyelemkenyéren, Szé­kely­­keresztúr és környéke vadászatának múltja és jelene, Székelyföldi vadászkalandok, Ha kél az ég szép hajnala (nép­rajzi gyűjtések és hely­ismereti tanulmányok), társ­szerzőként pedig Csípős túrót vegyenek (hagyomá­nyos gyer­mekjátékok), Turul­madaras emlékművel a Pár­tiumban és Erdélyben (Duk­­rét Gézával közösen), adat­­közlőként szol­gáltam a Sánta Attila által szerkesztett Székely szótárhoz, de a Keszeg Vilmos által kiadott Egy hír’ adás a késő maradékhoz (to­ronygomb-feliratok) című köny­vének is társszerkesztője vagyok. Mindezek mellett 2004-ben írtam egy Magyar–cigány szótárt is, mivel az évek folyamán sok cigány tanulómtól megtanultam a nyelvüket, így közelebb kerül­tem mind a tanulóimhoz, mind a cigány szülőkhöz, ez­által elnyertem bizalmukat. Ki merem jelenteni, hogy a kezem alól a hosszú évek során egyetlen analfabéta ci­gány gyermek sem került ki, amiért mai napig köszönetet kapok tőlük. E szótárból az anyaországi író, Ilia Mihály is kért egy példányt, hogy megismerhesse a romungro nyelvet, Gálfalvi György öcsém által ezt el is juttattam neki. Amint a felsorolt mű­veimből kitűnik, három no­velláskötetemben is, ame­lyek a Pallas-Akadémia és az Erdélyi Gondolat kiadásában jelentek meg, az ember és természet harmóniája, szelle­misége munkálkodik bennük. Egy részük valós történeteket tár az olvasó elé, mások ösztön szülte kitalációk. Több éven át jártam a Hargitát meg a hargitaalji dombos területeket, de többet vadásztam tollal meg notesszal, mint fegyverrel a kezemben. A vadászatban elsősorban a természet szép­ségét, az egészséges kikap­csolódást, a szórakozást ke­restem. Mindig előttem állt a nagy magyar vadászíró, gróf Széchenyi Zsigmond meg­fogalmazása, miszerint „a va­dászat vadűzés és erdő­zúgás: de több erdőzúgás”! A va­dászkönyveimen keresztül tu­­­­­­datosítani akarom az em­berekben, hogy amikor a Ter­­­mészet Ura a Föld urává tette az embert, azért tette, hogy az ember igazságosan uralkodjék a rábízott állatvilág felett. Ne éljen vissza hatalmával, ésszerűen bánjék az életeket kioltó fegyverrel. Mindezekért 1999 decemberében a Magyar Vadászati Védegylet vadászírói oklevéllel jutalmazott. Bár nem azért dolgoztam egyszerre több síkon is mint néptanító – mert közben nemcsak tanító, de a falu kultúrigazgatója is voltam 37 éven át –, hogy kitüntessenek, de azért tün­tettek ki, mert dolgoztam a népemért, amelyből vétet­tem, s a mai napig azt teszem. Ma­gyarországon a Magyar Kul­túra Lovagja címet ado­má­nyozták részemre, Hód­mező­­­vásárhely Mezei Jogú Város Önkormányzata tisz­te­­letbeli polgárává fogadott, Csík­szeredában Németh Géza-emlékdíjjal, Székely­ud­varhelyen Hagyomány­te­remtő, Szé­kely­keresztúr Város Ön­kor­mány­zata Pro Cultura, a Romániai Magyar Pedagó­gusok Szövetsége Ezüst­gyopár- és életműdíjjal, a helyi Székelyföld Kapuja Egye­sület Pro-Alsóboldogfalva és Újszékely Község Tanácsa Dísz­polgári címmel ismerte el tevékenységemet. Ezen el­ismerések nem tántorítottak el sem a népnevelői, sem az irodalmi alkotási mun­kától. Mai napig részt vállalok előrehaladott korom ellenére is a falu – mely befogadott – kulturális-ne­velő tevékenységben. Fő­szer­­­kesztője vagyok a helyi egyesületünk keretében létre­hozott Székelykapu című fo­lyó­­iratnak, de minden egyes kulturális rendezvény szer­ve­zésében részt veszek, le­gyen az gyermekszínjátszó fesztivál, akár falutalálkozó, vagy nép­művészeti kiállítás. Az ilyen irányú tevékenységet mindaddig folytatni akarom, ameddig a Mindenható erőt és egészséget ad ehhez.

– Kétségtelen, hogy stílusa és mondanivalója, szépérzéke tetten érhető minden írásában. Hová sorolná be önmagát, ha ez lehetséges volna? 

– Ha meg kellene hatá­roznom, az irodalomban mely vonalat képviselem, ta­lán közírónak nevezhetném irodalmi tevékenységemet, hi­szen novelláimban benne van az ember és a természet har­móniája, és amelyet úgy próbáltam leírni, hogy az ol­vasó is úgy érezhesse, mintha ő is jelen volna a felvázolt ese­ményeken.

– Min dolgozik jelenleg?

– Befejeztem Kadács mini­­monográfiájának megí­rá­sát, és nekifogtam a régi ci­gány­­­­mesék gyűjtésének. Ezek azért érdekesek, mert na­gyon eltérőek a más nyelvű nép­költészeti alkotásoktól, me­séktől. Itt a mesekonklúziók „fejre vannak állítva”, mindig a rossz győzedelmeskedik a jó fölött. Ez amolyan Rózsa Sándor-i cselekedetekhez ha­sonló for­dulat, mivel a régi időkben nemcsak lenézett em­bereknek számítottak, de sokat üldözték őket. Nehéz volt az életük, s a fennmaradásukért igen sokszor véteniük kellett az egészséges morál ellen. A balladáikban megjelennek az átkok és jóslások. Az eddig fellelhető legtipikusabb még ma is élő népballadájuk a Sapeski gyili (A kígyó balla­dája). Szóval ma is ér­demes még kutatni… Az Ud­var­hely­szék Kulturális Egye­­­sület gon­dozásában meg­jelenik egy másik könyvem is, amelyben a kiveszett és kiveszőfélben levő falusi, illetve népi mes­terségekről írok, úgy mint a téglavetés, kútásás, ráfos­szekér-készítés stb.

– Hogy bírja e sokrétű tevé­kenységet? 

– A tanítói hivatás a leg­szebb, mert a tanulóim po­zitív kisugárzása megölte az öregedés bacilusait, így hála Istennek, még mindig szol­gá­lom erőmhöz képest a falu­közösséget.

– Mit üzen az olvasóknak?

– Mint idős néptanító, kul­túr­esztéta, közíró, tiszta szí­­vemből üzenem az olva­sók­nak: a számítógépek he­­lyett látogassanak el több­ször könyv­tárakba, mert a nyom­tatott köny­vek olvasása több öröm­mel töltheti el lé­nyünket, mint a képernyőn érkező hatások.