– Mit tart fontosnak megosztani önmagáról? 

– Csíkszentmártonban születtem, jelenleg is ott lakom. Nagyon szeretek levelet írni és levelet kapni, ugyanakkor beszélgetni másokkal: a tapasztalataikról, vívódásaikról, nehézségeikről. Talán hobbinak mondhatnám a fiatalokkal és a gyermekekkel való foglalkozást. A sok tapasztalatot elsősorban a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozónak köszönhetem, ugyanakkor a csíkszentmártoni korai fejlesztő központ által szervezett táboroknak is. 

– Mi indította el a papság felé vezető úton? Egy konkrét pillanat, vagy inkább lassú belső érlelődés? Milyen személyes élmények vagy megtapasztalások erősítették meg Önben, hogy a papság az élethivatása?

– Két konkrét pillanat volt, ami elindított a belső érlelődés útján. Az első egy lelkigyakorlat alkalmával, amit számomra különleges barátok vezettek, a témája az Ezékiel próféta meghívásáról szóló történet volt. Ebben az Úr elmondja Ezékiel prófétának, hogy már születése előtt kiválasztotta őt egy különleges feladatra. Ekkor döbbentem rá, hogy az én életem is milyen értékes és fontos, annak ellenére, hogy koraszülöttként jöttem a világra, beteg, elhagyott csecsemő voltam, árvaházban, majd nevelőszülőknél – akik a mai napig szeretnek, és akiktől mindent megkaptam – nevelkedtem, illetve sok megkülönböztetés és megpróbáltatás ért. Tehát a lelkigyakorlaton arra jöttem rá, hogy az életem Isten kezében van. A másik ilyen konkrét pillanat az volt, amikor kispapok látogattak a plébániánkra. Meséltek az életükről, tanúságot tettek hivatásukról, és ekkor vettem észre, hogy az én életem is sok mindenben hasonlít az övékéhez. Ekkor már megfordult a fejemben a papi hivatás, de még nem gondoltam komolyan, mert zenélni akartam, és híres énekessé válni, s ezért valamilyen zenei iskolában szerettem volna tanulni. Így kerültem Gyulafehérvárra, a kisszemináriumba, a kántoriskolába. Nem olyan volt, mint a musicalekben: terem, tánc, ének, hanem egészen más, mint amire számítottam. Aztán valahogy mégis jó volt ott nekem: az életre nevelt. Mindeközben az istenkapcsolatom erősödött, hiszen az akkori spirituális valamit meglátott bennem, sokat beszélgettem az elhívásról, de nem voltam biztos abban, hogy pap szeretnék lenni. Tizenkettedik osztály elején történt egy fordulat: határozottan kijelentettem, hogy ha fene fenét eszik is, nem leszek pap. Végül mégis a konkrét pillanat, amely a döntő volt, és amely a belső érést teljes mértékben elősegítette, az érettségi volt. Elsőre nem sikerült átmennem románból, majd a pótérettségi eredménye sem akart a javamra szolgálni. Ezért Istenhez fordultam, és alkut kötöttem vele. Bár nem illik, de mégis megtettem, és azt mondtam: ha azt akarod, hogy ezen az úton menjek tovább, akkor engedd, hogy átmenjek az érettségin. Ha átengednek, a Te akartod teljesült. Azóta itt vagyok, és elérkeztem a papság kapujába. 

– Mi az, amit leginkább vonzónak talál a papi hivatásban, és mi az, amitől a leginkább tart? 

– A papi hivatásban az egyik legvonzóbb, hogy minden napnak megvan a maga baja. Vagyis nem rutinjellegű szolgálatról van szó, hanem valami másról. E szolgálat nem monoton „munkavégzés”, hanem színes hivatás, hiszen a pap ott van életünk minden nagyobb fontos eseménynél: keresztelésnél, házasságkötésnél, és a halálnál is. Talán amitől leginkább tartok, az, hogy jól fogom-e végezni a szolgálatomat: hogy képes leszek-e lehajolni embertársaimhoz, vagy felsegíteni őket, ha éppen a földön vannak; képes leszek-e segíteni másokon, könnyíteni terheiken; képes leszek-e közelebb vezetni a rám bízottakat a legnagyobb szeretet és irgalom forrásához.

– Mi lesz a papi jelmondata? 

– „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást.” (Lk 4,18) Hogy miért éppen ezt választottam, magam sem tudom. Egyfajta késztetést éreztem, amikor több alkalommal is meghallottam a templomban a szentírási szakasz szavait. Elgondolkodtatott. Egész életem tele volt megpróbáltatásokkal, kihívásokkal, örömökkel, szép pillanatokkal, és mindez azt jelezi, hogy Isten mindig velem volt, van és lesz. Nélküle most sem léteznék. Születésem története – amit nem szeretnék részletezni – bonyolult és körülményes. Hiszem, hogy Isten azért mentett meg és választott ki, mert valamilyen célja volt és van az életemmel. Még nem tudom pontosan, hogy mi, vagy hogy a papság jelenti ezt a végcélt, illetve „valami mást várjak”, de azt tudom, hogy ígéretéhez hűen mindig velem van. Ezt jelenti számomra e jelmondat, és ehhez igyekszem tartani magam: segíteni az embereknek újra visszatalálni Istenhez; foggal-körömmel harcolni, hogy visszataláljanak a legfőbb békéhez; az irgalom és szeretet forrásához, a Szentháromságos egy Istenhez. 
 
– Milyen üzenetet, esetleg kérést fogalmazna meg azok felé, akik végigkísérték a papság felé vezető úton, és most ott lesznek a pappá szentelésén? Van valami, amit külön meg szeretne köszönni nekik, vagy kérne tőlük valamit?

– Életünk három legfontosabb szava: Köszönöm! Kérlek! Bocsánat! Köszönöm a sok támogatást, amelyet eddigi életem során kaptam. Hálás vagyok minden jó szóért, bátorításért és támogatásért. Ugyanakkor kérlek, imádkozzatok továbbra is értem, hogy méltó pap lehessek, és méltón hirdethessem Isten örömhírét. Végül pedig bocsánatot kérek azért, ha valakit megbántottam, vagy éppenséggel valamilyen formában valakinek kárt okoztam. Remélem, hogy együtt haladhatunk a kiengesztelődés útján: ha nem is személyesen, de az imádságon keresztül mindenképp.
– Mikor és hol lesz az első ünnepélyes szentmiséje? Miért fontos az a hely és közösség?

– Idén abban a kegyben részesültünk, hogy minden diakónust a saját szülőfalujának templomában szentel pappá dr. Kovács Gergely érsek atya. Isten segítségével a pappá szentelésem 2025. július 19-én lesz a csíkszentmártoni templomban. Miért fontos az a hely és közösség? Elsősorban azért, mert kevesen tudják, de én is Csíkszentmártonban születtem, annak határában. Ezt nemrégiben tudtam meg. Másodsorban azért, mert születésem óta Csíkszentmártonban éltem, nevelkedtem nevelőszüleimnél, és együtt ünnepelhettem e közösséggel minden nagyobb ünnepet. Nemcsak a sajátomat, hanem az egyház nagyobb ünnepeit is. Számomra sok mindent jelent a csíkszentmártoni közösség, habár tíz éve elkerültem otthonról, mindig szeretettel megyek haza. Jó találkozni a régi osztálytársakkal, tanárokkal, barátokkal és ismerősökkel. Ezért fontos e közösség és hely számomra. A pappá cszentelésem és első szentmisém is július 19-én lesz. Különleges esemény, ünnep lesz: nem csupán a jubileumi év, hanem a közösség szempontjából is, hiszen ilyen még nem történt a csíkszentmártoni egyházközségben.