Benedek Elek székely kis­nemesi család sarja, az édes anyaföld örök szerelmese, Kis­baconban – amely abban az időben Udvarhelyszékhez tartozott – született. „Nincs magyar író, aki testben, lé­lekben annyira rabja lett volna szülőfalujának, mint ő. Magyar falu aligha szolgáltatott több irodalmi tárgyat, mint Kisbacon: temploma, temetője, erdeje, ifjú és öreg emberei s azok életének szívhez szóló apró eseményei, mint meg-megújuló dallam, minduntalan visszatérnek Benedek Elek írá­saiban” – foglalta össze Szondy György ifjúsági író egyik ta­nulmányában Benedek Elek és a szülőföld kapcsolatát. Elek apó saját szülőfaluját úgy jellemezte, hogy ott „er­dő, mező, hegy, völgy, falu minden mesél. A mesék földje ez – csuda-e, ha szép csen­desen mesemondóvá nő az a gyermek?” E szülőföldhöz való sajátos kötöttség valósítja meg, hogy Kisbacon neve ma is egybefonódik a gyermekek és az ifjúság szeretett író­ja, a székely nép nagy mese­mondója, a magyar nép ügyé­ért küzdő harcos újságíró és népnevelő Benedek Elek ne­vével. 

Tanulmányait a kisbaconi elemi iskolában kezdte. 1867-ben a székelyudvarhelyi refor­mátus kollégiumba került. Benedek Elek életében Székely­udvarhely különleges szerepet töltött be: itt vált a kisbaconi gyermekből az irodalomra nyitott ifjúvá, itt szívta magába azt a szellemi örökséget, amely későbbi munkásságát is meghatározta. A székely­udvarhelyi református kollé­gium diákjaként nemcsak a klasszikus műveltség alap­jait sajátította el, hanem a népmesék és a népköltészet iránti érdeklődése is itt bon­­­­takozott ki. Már diák­évei alatt elkezdte az udvar­helyszéki falvakban hallott mesék, népszokások és nép­dalok gyűjtését, aminek ered­­­­­­­ményeként 1882-ben meg­­­jelent első kötete Szé­kely­földi gyűjtés címmel. Szé­­kelyudvarhely szelle­mi köze­gében Benedek Elek rá­érzett arra, hogy a szavak­ban és szokásokban élő népköltészet az egyetemes magyar kul­tú­ra élő forrása, amelyet lét­fontosságú összegyűjteni, le­je­gyezni és közérthető ma­gyar nyelven továbbadni. A vá­ros légköre, diáktársai és a szé­kelyudvarhelyi ifjúsági él­mények mind hozzájárultak ahhoz, hogy Elek apó mese­íróként és újságíróként is a magyar nép szolgálatát te­kintse hivatásának, hogy a gyermekirodalom és a magyar népmesék meghatározó alak­jává váljon.
Székelyudvarhely után Bu­da­­pestre került egyetemre bölcsészhallgatónak. Első állá­sa újságíróként a Buda­pesti Hírlapnál volt. Itt jelen­tek meg írásai a székely­földi népszokásokról és né­­hány munka is a készü­lő mesekönyveiből. Az él­mé­nyekben és lehetősé­gekben gazdag fővárosi élet ellenére, minden írása az erdőzúgásos, vadgalambbúgásos székelyföl­di élet pillanatait eleveníti fel. Mivel székely viseletéhez nagyon ragaszkodott, ezért legtöbbször Zeke, Székely Hu­szár, Kópé és Igazmondó írói álneveket használta. Ez idő tájt jelentek meg a Székelyföldi mesemondó és a Székely Tündérország című mesekönyvei. Számos újságot alapított és szerkesztett, verseket, színdarabokat, lány­regényeket, történelmi és iro­dalomtörténeti műveket írt. Pihenés és külföldi ki­rándulások helyett gyakran visszatért szü­lőfalujába, ahol családjának új házat álmodott, a kisbaconi kertjében pedig kétezernél több fenyő- és gyümölcsfát ültetett. A mille­n­niumi ünnep­ségre készült el fő műve, az ötkötetes Magyar mese- és mondavilág, ami Jókai Mór után leg­olvasottabb magyar íróvá tette Benedek Eleket. Ezer év magyar meséit gyűjtötte össze, s mint mesemondó Elek apó varázslatos mesé­lő stílusban átköltötte, hogy így korszerűsítse az ősi szó­kincset. Ezzel az át­dol­go­zással jelentősen hozzá­járult a modern irodalmi nyelv megteremtéséhez és ter­jesz­téséhez.

Az első világháború vé­gén közel kétszázezren vándoroltak ki Erdélyből, amikor Benedek Elek el­döntötte, hogy végleg haza­telepedik Kisbaconba. Ő volt a „szembejövő ember”, aki maga mögött hagyta a meg­alapozott egzisztenciát, a biztos otthont, hogy életé­nek hátralevő ré­szében fá­radhatatlanul küzd­jön a ki­sebbségi létbe zuhant erdélyi irodalom talpra állí­tásáért és megmaradásáért. Benedek Elek legnagyobb er­délyi vállalkozása a ma már le­gendás hírű Cimbora gyer­meklap szerkesztése volt. Ha­za­érkezése után maga köré gyűjtötte Erdély tehetséges fiatal íróit, költőit, akikkel meg­alapította a „székely trupp”-ot, és élete utolsó éveiben olyan kulturális misszióra vál­lalkozott, melynek teljesí­tése semmilyen korábbi tár­saságnak nem állt módjában. Szerteágazó, két esztendeig tartó írói körútra indult velük, hogy Erdélyt bejárva megismertesse mindenkivel a székely irodalmat. A csapat állandó tagjai voltak: Elek apó, a vezér, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Bartalis János, Szentimreiné Ferenczy Zsizsi, György Dénes és ifj. Delly Szabó Géza. Nem állandó trupptagok: Tompa László, Nyírő József és Kacsó Sándor. Faültető ember maradt az irodalom számára. Élete végéig támogatta a pályakezdő ifjú írókat, költőket, és boldogan szemlélte, hogyan törnek magasba körülötte a frissen sarjadt csemetefák.

A magyar népmese napja számos lehetőséget teremt, hogy megkülönböztetett figye­lemmel forduljunk Elek apó szellemi hagyatéka felé. Kitűnő lehetőség arra, hogy egy kicsit megálljunk és számot vessünk, mit jelent nekünk Benedek Elek élete és munkássága. Ezt a törekvést bizonyítja, hogy évről évre egyre gazdagabb irodalmi események megren­dezéséről hallunk. Az el­múlt két évben számos mese­mondó versenyt, irodalmi kon­ferenciát, gyerekrajzokkal illusztrált em­lékkönyv-be­mu­­tatót, régi könyv- és fény­­képkiállítást a családi ar­chí­vumban őrzött gyűjtésből, gye­rekelőadásokat szerveztek, és nem utol­sósorban A Szé­kely Trupp ébredése című verses-próza színpadi művet is bemutatták. Erdélyben és Ma­gyarországon, de még a tengerentúli diaszpórában is megemlékeznek róla a pe­dagógusok va­lamelyik iro­dalomóra vagy előadás ke­retében.
Legyen a magyar népmese napjához kapcsolódó meg­emlékezés méltó a nagy magyar mesemondó életéhez, és vigye közelebb, szerettesse meg Elek apó meséit még jobban gyermekeinkkel!