„A karomon van egy nagy sebhely. Nyáron mindig megbámulnak az emberek” – mondja Eva. Gondolkodott a helyreállító sebészeti beavatkozáson, „de barna bőrön komplikált”. 25 volt a támadáskor, de azt mondja, az elmúlt tíz év legtöbb napján kísértette. Most először beszélt róla – hallott róla, hogy túlélők és hozzátartozók egymás társaságában megpróbálják kiírni, kibeszélni magukból a sokkot.
Azon az éjjelen a legjobb barátnője születésnapját ünnepelték a Belle Equipe vendéglőben. Épp kiment cigarettázni, amikor a dzsihadista merénylők automata fegyverekből tüzet nyitottak. 21 embert lőttek agyon. Eva a rövid sorozatok közötti mély csendre emlékszik. A teste bal oldalán találta el több golyó, egy a lábába fúródott. Térd alatt amputálni kellett a lábát, most protézist visel, és azt mondja, egészen jól megvan, „még ha néhanapján nehéz is”. Esténként gyakran üldögél valamelyik kávézó vagy bisztró teraszán. De soha nem háttal az utcának.

Nem tud szabadulni az emléktől, nem volt egy olyan éjjele azóta, hogy nyugodtan aludt volna, állítja Bilal. A férfi akkor sérült meg, amikor egy öngyilkos merénylő a közelében felrobbantotta magát a Stade de France stadionnál. A robbanás következtében elvesztette három ujját, bal fülére megsiketült, jobb keze erőtlen. Mindkét lábára megbénult, kerekesszékben ül. 
Sophie édesapját veszítette el azon a november 13-án a stadionnál. Nem mondhatja, hogy a 10. évforduló különlegesebb lenne: minden nap ugyanúgy hiányzott neki. Most attól fél, az apja emléke is elvész. 
Fabien viszont, a Bonne Biere kávézóban négy társával együtt agyonlőtt 37 éves Nicolas sógora viszont azt mondja, az embereknek tovább kell lépni. „Nem élhetjük újra és újra át november 13-án. Ahhoz túl sok egyéb borzalom történik Franciaországban és a világban” – állapítja meg. Közben könnyes a szeme. 
Aurelie élettársát 89 másik emberrel együtt akkor ölték meg, amikor egy fekete Volkswagen Polóból három fegyveres berohant a Bataclan szórakozóhelyen tartott koncertre, és válogatás nélkül tüzelt mindenkire a zsúfolt teremben. Ő könyvet írt a történtekről, kiemelten az egyik merénylő, Salah Abdeslam törvényszéki tárgyalásáról. Úgy gondolja, az írás segített „felszedni és összerakosgatni valamennyit a töredékekből”. Édesanya és viselős volt, amikor élettársát megölték, két árvát nevel egyedül. De nincs egyedül: emlékeiben „összeülnek” az áldozatokkal, nagyokat nevetnek és nagyokat sírnak.
Nem minden áldozattal végzett golyó, repesz vagy légnyomás. Guillaume például megúszta, igaz, sokáig panaszkodott, hogy nem tudja kitörülni a fejéből a gépkarabélyok ugatását. Két évvel a merénylet után lett öngyilkos a pszichiátriai osztályon, ahol kezelték. „Eltűnt a mosolya” – emlékszik vissza az apja. Sokáig küzdött, hogy fiát hivatalosan a 131. áldozatként ismerjék el. Ma a neve ott van az emléktáblán, a társaival.