A gondozó családtagok di­lemmák sorozatát élik át, ha ők kell meghozzák a döntést idős hozzátartozójuk intézményi ellátásáról. De találkoztam több olyan esettel is, amikor az idős embernek elege lett a másra utaltságból és a magányból, és úgy döntött, hogy élete hátralévő részét értelmesen, társaságban szeretné eltölteni, nem teherként. Sokan tudatosan készülnek arra, hogy életük adott periódusában az öregotthont választják – mondja Kis Gabriella. A gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet idősotthon vezetője ugyanakkor tisztában van vele, hogy sok esetben a családtagokra hárul ez a döntés. Azt javasolja, ha van rá mód, érdemes erről közös egyezségre jutni. Nyílt kommunikációval kell végigbeszélniük az érintetteknek, hogy az idős a családi házban vagy az idősotthonban kaphatja-e meg azt a figyelmet, gondoskodást, amire szüksége van, és amit megérdemel. 

– Nálunk, Romániában még mindig nagy az előítélet az idősotthonok kapcsán, rokonok, szomszédok neheztelnek az emellett döntő családtagokra, nem mérve fel, hogy a gondozó családtagnak adott esetben fel kellene adni munkahelyét, életét, a saját gyermekeiről való gondoskodást, és még akkor sem tudja szakszerűen gondozni hozzátartozóját. Megbélyegzik a családot, ahelyett, hogy a gondozási teendőkben osztoznának, ahelyett, hogy támogatnák döntésükben. Mert az a személy, aki szerettét idősotthonba helyezi, nem megszabadul tőle, nem lemond róla, hanem segítséget keres, olyanokat, akikkel közösen gondoskodhat róla élete hátralévő részében. A gondozókkal, a másodlagos családdal együtt kísérik az időst élete minden napján – mondja Kis Gabriella.

Nem kórház és nem temető

A szakember állítja: van egy határ, amíg az idős otthon gondozható, utána már bármennyire szeretnék hozzátartozói, nem tudják biztosítani a számára szükséges feltételeket – és ennek felismerése nagyon fontos. Az idősotthon pedig nem kórház és nem temető. 

– Az idősek otthonában nagyon szép az élet. Én már harminc éve itt dolgozom. Nem kórház, mert itt nem pár napot marad az idős, hanem ez válik otthonává. Javasolt a családnak az egy hónapos próbaidő, illetve hogy hozzák be az idős ember személyes tárgyait, fényképeket, bútorokat, szőnyeget, hogy otthon érezze magát. Az otthonban az idős nincs egyedül, rendszeresen benéznek hozzá a munkatársaink, ő pedig korabeliekkel kapcsolódhat, nem kell a magányt megélnie. A kapcsolatok jótékony hatását számtalanszor látjuk, és nemcsak a lakók találkoznak egymással benti tevékenységek során, vendégeket várunk, fiatalok, gyermekek járnak be hozzánk, mi is járunk kirándulni. Higgyék el, itt az idősek élettel vannak tele – mutatott rá.

A napi foglalkoztatások része az ünnepek megtartása, vasárnaponként szentmisén vesznek részt a lakók, vannak születésnapozások, kerti sütögetések, színdarabot, táncot tanulnak be közösen, és fejlesztik mindazon képességeket, melyek a minőségibb életet szolgálják, a testi–szellemi hanyatlást pedig késleltetik. 

– Nem temető, itt nem a halálról beszélünk, hanem az életet éljük. A halál sem tabu, csak nem mindegy, hogy odáig az élet hogy telik el.

Ha a fejét el tudja fordítani, az már mozgás

Kis Gabriella kedves témája a fejlesztő tevékenységek ismertetése. 
– Például most eszembe jut Kati néni. Kórházból hozták be, nagy felfekvési sebekkel. Nem sok esély volt rá, hogy az élők között maradjon. A gondos szakápolásnak, gyógytornának, mozgásfejlesztésnek köszönhetően Kati néni felkelt az ágyból, és mára önellátó lett, egyedül étkezik, egyedül sétál. Igaz, fél év és kitartó csapatmunka kellett hozzá… Kati néni mindehhez az életerejét, a motiváltságát adta, adja azóta is.

A szakember állítja, a kulcs a szemléletben rejlik: 
– Otthon az idős beteget kiskanállal etetik hozzátartozóik, hogy nagyobb falattól meg ne fulladjon, pedig ő tudna enni egyedül is. Ez a túlgondoskodás nem jó, leépüléshez vezet. Mi a caritasos otthonokban az életminőség-orientált ápolásban hiszünk: amit az idős meg tud tenni, azt tegye meg, a cselekvés lehetőségét nem vesszük el tőle, sőt fejlesztjük készségeit, hogy minél önállóbb lehessen. Még az ágyban fekvő beteg is fejleszthető. Nem arra tekintünk, amit nem tud megtenni, hanem azt erősítjük, amire képes. Mozgásra ösztönözzük. Ha a fejét el tudja fordítani, az már mozgás. Ha nem keressük a képességeit, azt gondoljuk, már semmit sem tud, és akkor a demens személynek, aki alig beszél, kezébe adunk egy verset, és szépen felolvassa, elkezdünk egy éneket, és velünk énekli. Hihetetlen, milyen eredményeink vannak! A 162 személyből sokkal több a fennjáró, mint az ágyban fekvő. Az 54 demens személyből nyolcan fekszenek ágyban, de nappalra őket sem hagyjuk pizsamában, felöltöztetjük, s bár kerekesszékbe tesszük.

Idősotthoni bábaasszonyok

Amikor egy családtag azt látja, idős, „súlyos beteg” hozzátartozója lábadozik, életkedvre lelt, úgy érzi, jól döntött, hogy az intézményi ellátást választotta. Amit viszont nehezen érthet meg, hogy honnan van a gondozó csapatnak ennyi energiája minden egyes idősre. 

– Aki ápoló lett, annak az életében ott vannak a hétköznapi sikerek, de tény, hogy minden időssel együtt halad a halál felé. Megszereti, majd elveszíti, elsiratja, ezzel számolnia kell. Rendszeresek a mentálhigiénés foglalkozások, erősítjük egymást. Én azt szoktam mondani a munkatársaimnak, hogy amikor megszülettünk, nem tudtuk, hová jövünk. Isten céllal, feladattal küld, és az elsők, akik segítenek erre a földi életre jönni, azok a bábaasszonyok. Mi itt hisszük, hogy a földi után van egy örök élet, és valójában mi is bábaasszonyok vagyunk: kísérjük a lelket odáig, ahol az új élet vár rá.