– Több kötetet jegyzett immár szülőfalujáról. Mi késztette arra, hogy e kis település múltjával, annak számos vetületével foglalkozzon?

– Volt egy csodálatos nagytatám, Farkas József nyugdíjas erdész, akit Tátáként szoktam emlegetni – apró gyermekkoromtól kezdve legendák, anekdoták révén, játékosan csepegtette belém az ősök tiszteletét, a szülőföld szeretetét. Az utóbbi az évek múlásával, minél több időt töltöttem távol a szülőfalumtól, annál jobban erősödött. Így, amikor otthon lehettem, egyre több időt töltöttem nagytatám és a hozzá hasonló idős emberek társaságában, akiktől igyekeztem lejegyezni mindazt a szellemi értéket, amit fontosnak tartottam. Hogy ez 2016-ban kötetben is megjelenhetett, az Károly hercegnek köszönhető, általa nagy érdeklődés kezdte övezni az alig százlelkes települést. Ekkor döntöttem el: mutassuk meg a világnak, hogy ennek az egyedi történelemmel rendelkező településnek a lakói az elzártság révén mekkora szellemi és tárgyi értéket konzerváltak az idők során.

– Kanyarodjunk vissza eszmélésére. Nemrég Gyimes­felsőlokon, könyvbemutatón tudtam meg, hogy felsős korától a Berszán papbácsi által létesített és vezetett tanintézetbe járt. Hogy került oda Háromszékről? Mit adott az iskola?

– Zalánpatakon csupán elemi oktatás működik. Így ötödiktől kénytelenek voltunk kirepülni a fészekből. Én szegényebb családban nőttem fel, osztálytársaimmal ellentétben nem tudtam Sepsiszentgyörgyön folytatni tanulmányaimat. Boldogemlékű Ferencz Imre plébánosomtól szereztünk tudomást, hogy létezik Gyimesfelsőlokon egy iskola, amely felkarolja a hátrányos helyzetű gyermekeket. Oda kerültem hatodiktól. Óriási kegyelemnek tartom, nemcsak azért, mert lehetőséget adott számomra, hogy diplomázhassak, hanem mert az a nagyszerű tanári és nevelői gárda nem csupán oktatott, hanem nevelt, utat mutatott számunkra – ez különbözteti meg sok más intézménytől. Életem legszebb hét évét töltöttem ott. 

– Utána milyen tanulmányokat folytatott?

– Sepsiszentgyörgyön, a Ba­beș–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett tagozatán diplomáztam kereskedelem, turizmus és szolgáltatások gazdaságtanából. Közben szabadidőmben néprajzkutatással foglalkoztam, ennek eredményeképpen 2016-ban megjelent az első kötetem és megszületett a falumúzeum. Ekkor keresett meg későbbi nagyszerű professzorom, Pozsony Ferenc tanár úr, azzal, hogy „Barna, magának nálunk van a helye!” Megfontolva a szavait, néprajzból mesteriztem a BBTE-n, jelenleg elsőéves doktorandusz vagyok.

– Tanulmányai befejezése után hazatér, életét és idejét Sepsiszentgyörgy és Zalánpatak között osztja meg. Ez hogyan sikerül?

– 2010-től az egyetemi tanulmányaim, később a munkám kötött Szentgyörgyhöz, így kisebb megszakításokkal ma is ott élek. Nagyon sok jót kaptam a várostól, azonban a mai napig Sepsiszentgyörgyről hazamegyek Zalánpatakra, Zalánpatakról pedig vissza Szentgyörgyre. Zalán­patakiként élem a mindennapjai­mat akár Szentgyörgyön, akár Budapesten vagyok, közben meg azon dolgozom, hogy pár éven belül újból életvitelszerűen Zalánpatakon élhessek…

– Nagyszülei örökségét, a népi építészetünk szép példáját mutató lakóházat múzeumnak rendezte be, összegyűjtve benne nemcsak a térség néprajzi vonatkozási tárgyait, hanem a falu létét megalapozó üvegművesség emlékeit is. Hogyan viszonyul ehhez a család meg a nagyközönség?

– A zalánpataki idegenforgalom megnövekedését figyelembe véve döntöttem úgy, hogy érdemes lenne a szellemi kincsek közzététele mellett a tárgyi értékeinket is menteni és a látogatók elé tárni. Így az egyetem elvégzését követően a családom segítségével restauráltam az ükszüleim által 1894-ben épített szülői házamat, és 2016-ban megnyitottam benne a falumúzeumot. A családom a kezdetektől fogva támogatott, mint megannyi más törekvésemben is, olyannyira, hogy maga Tátá vált a múzeum „kurátorává” és a maga sajátos, lehengerlő stílusában fogadta a vendégeket. 2016 óta számtalan vendégem volt a világ nagyon sok tájáról. Károly herceget kétszer fogadhattam a múzeumban. A múzeum jelenleg előzetes egyeztetés alapján látogatható.

– Értékmentő igyekezete kiterjed múltunk más vetületeire is: helyreállították az országzászló emlékművét, emléktáblákat állított a hősöknek, közreműködésével létesült az Összetartozás emlékműve, hazahozták Debrecenből Kassay Lajos Székely Hadosztályos őrnagy földi maradványait, legutóbb pedig a háromszéki sajtóban bontakozott ki polémia a helyi katolikus templom és környéke rendezési terveinek kapcsán. Miért érez késztetést mindezen önként vállalt feladatok elvégzésére, olykor vállalva a konfliktusokat is?

– Felsőloki alma materem egykori kapuján állt egy intelem: „Őseidnek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez, testvér, ne légy hűtlen soha!” Úgy gondolom, az, hogy én ma néprajzkutatóként, helytörténészként tevékenykedhetek szülőföldemen, elsősorban egykori nagy mestereimnek, a csodálatos zalánpataki öregeknek és az előttünk járó ősöknek köszönhető. Nemcsak szakmát, hanem a gyökerek által erős identitást is kaptam tőlük. Ezért úgy érzem, kötelességem felkutatni, megőrizni és továbbadni mindazt a szellemi, táji vagy éppenséggel épített örökséget, amit megannyi nehézség ellenére ránk hagytak. És ezt tudatosan vállalva igyekszem véghez vinni, hű maradni még akkor is, ha ez olykor nehézségekkel, konfliktusokkal jár is.

– Térjünk vissza könyveire: miként jutott el a legutóbbi megjelent munkához?

– Első négy önálló kötetem szorosan Zalánpatakhoz köthető. Első kötetem a település monográfiája, a másodikban idősektől gyűjtött anekdotákat szedtem csokorba. Negyedik kötetemben, a zalánpataki ősök albumában a település népességtörténetét dolgoztam fel, amelyet korabeli újságcikkekkel és több mint 200 történelmi fotográfiával színesítettem. Harmadik kötetem a zalánpataki hősök albuma. Azért is kapta az album nevet, mert a pontos levéltári adatok és a falu emlékezetében őrzött történeteken kívül közel 200 egykori zalánpataki magyar katona fényképét tartalmazza. Nagytatám révén gyermekkorom óta érdekel a hadtörténelem, nem csupán lokális szinten, hanem tágabb körben is kutatom, és rendszeresen tartok vetített képes előadást a témában. Így került hozzám az egykori székely határőr-őrvezető, a köpeci Benedek Pál rímekbe szedett háborús naplója, amely az úzvölgyi, csobányosi harcokat követően a II. világháború utolsó hónapjait, majd az osztrák földön töltött amerikai fogságot örökítette meg. A székely határőrség idősebb, első világháborút is megjárt honvédeinek eddig nem ismert sorsát ismerhetjük meg belőle. Különlegessége, hogy a napló szerzője több mint száz bajtársa nevét említi benne lakóhelyükre, rendfokozatukra lebontva. A fogságból való hazatérést követően a napló leleményes módon vészelte át a kommunizmus időszakát, majd a rendszerváltás után a naplóíró lányának, Baló Margarétának köszönhetően került elő. Az Ausztriában élő Margit néni tavaly keresett meg a 180 oldalnyi megsárgult kézirattal, és tisztelt meg azzal, hogy feldolgozhattam a nem mindennapi kordokumentumot. A Jóisten kegyelméből február 27-én már be is mutathattuk a kész kötetet, melynek sepsiszentgyörgyi és köpeci bemutatóin a 94 éves Margit néni is részt vett.