– Gyors egymásutánban két kötete jelent meg: a Te fordítsd el az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában 2024-ben, valamint idén a csíkszeredai Bookart Kiadónál a Nélkülem is rendezi. Az első remek kritikát kapott a Látó szépirodalmi folyóiratban, a második még annyira friss, hogy talán hiába is keresgélnénk róla recenziót, kritikát. Méltatója szerint, no meg az új kötet beharangozó szövege szerint mindkettő alap­motívuma a keresés, kö­tő­anyaga a hit. Agatha Christie új könyveit a Christie for Christmas szlogennel rek­lámozták. Ha ön is tartja az éves tempót, milyen szöveggel kínálná az olvasó figyelmébe?

– Nem szeretném tartani az éves tempót. Krimiből talán jöhet évente könyv, mert más az indítéka, a célja és a célközönsége, a vers természete azonban ettől különbözik – ta­lán szűkebb közönséget céloz, lassú olvasást feltételez, és nem elégít ki azonnali kíváncsiságot. Ráadásul a „gyil­kos” sem kerül elő. Ese­temben csupán arról van szó, hogy a két könyv anyaga viszonylag rövid idő alatt egyszerre, egyben született, majd egymásból szakadtak ki, egy nagyon bő kéziratból kaptak önálló létformát, idő­ben ezért „torlódott” egy­másra a kettő megjelenése két egymást követő évben. Ha mégis ajánlanom kellene, no, nem a verseimet, hanem úgy általában a verset, a köl­tészetet, akkor azt írnám fel valahová: A vers legyen veled!

– Énkeresés, istenkeresés, no meg a múlt kutatása a két kötet közös nevezője, de témájukban szervesen kapcsolódnak a ko­rábban megjelent Szétszórt némaság és Estére megöregszel című, prózakölteményeket tar­talmazó köteteihez is. Folya­matosan foglalkoztatják ezek a kérdések?

– Igen, ezekkel a kér­désekkel élek én együtt, mint szerintem sokan mások, talán azzal a különbséggel, hogy időről idő­re próza­költeményekké vagy ver­sekké formálom en­nek a keresésnek a stációit: ké­te­lyeimet, kérdéseimet, per­lekedésemet, dühömet. A két kötet mutat ugyan kap­cso­lódási pontokat, amelyek kö­zül az egyik valóban az ön által említett keresés, de szán­dékom szerint számos el­mozdulást is színre visz. Hogy ez sikerült-e, azt döntsék el a kritikusok! Ezek közül itt kettőt emelnék ki. Az egyik: míg a Te fordítsd el című kötet szövegeinek látszólag egyetlen megszólítottja van, és a versbeszéd iránya ver­tikális – de csak látszólag, mert azért ennél bonyolultabb az ügy, és már voltak éleslátó, értő olvasók, akik emögött az Egy mögött sokféle lehetséges meg­szólítottat észleltek, és ezt író-olvasó találkozók alkalmával szóvá is tették –, addig a Nél­külem is rendezi beszéde nyilvánvalóbban vib­rál a ver­tikális és horizontális irá­nyok között. A másik, hogy míg előbbiben a lírai én úgy keres, hogy szeretné beverekedni magát a világba, részt követelve belőle, addig utóbbiban a beszélő úgy van benne a világban, hogy meg­figyel, reflektál, néhol bírál, de már nem szeretne része lenni annak a világnak, amely­ben élnie adatik. Csak el­viseli, észleli a jelenségeket, folyamatokat, önmagát, és jelzi jelenlétét, de inkább ki­maradna belőle, lemondana róla, ha erre módja lenne, azzal a meggyőződéssel, hogy ő nem fontos, nem meghatározó té­nyező, Va­laki(?) talán nélküle is rendezi a dolgokat. Vagy nem. Hogy miért gondolja így? Erre a kérdésre nem szeretnék, lehet, nem is tudnék válaszolni, egyértelmű fogódzókat adni a befogadónak.

– Hogy áll a válaszokkal? Megkapta őket?

– Hogy megkaptam-e? Ha kaptam volna megnyugtató válaszokat, akkor minden bi­zonnyal abbahagytam volna a versírást. A versírás ér­telme ugyanis maga a ke­resés, azzal a biztos tu­dattal, hogy soha nem lehet egyértelmű, végleges, lepárolt, megnyugtató válaszokat kap­ni, és úgy gondolom, nin­csenek is. Így önmagában már az megnyugvás, hogy a kérdéseimet lírává formál­hatom, bízva abban, hogy a megfogalmazott kérdések újab­bakat szülnek – bennem is, az olvasóban is.

– Nem többet s nem ke­vesebbet állít kritikusa, Nagy Stefánia, hogy a Te fordítsd el című kötetében „egy kortárs zsoltáros hangja visszhangzik a lapok közül”. Hogyan fogadta ezeket a szavakat?

– A kritikusnak joga van azt és úgy írni, amit gondol és ahogyan vélekedik egy könyv­ről. Hogy aztán mi a véleménye erről a szerzőnek, az jó lenne, ha az ő titka maradna. Ha viszont belementem az in­terjúba, és válaszolnom kell nyilvánosan, akkor úgy vélem, hogy „a kortárs zsoltáros” ki­fejezés helytálló, mert épp a zsoltárparafrázis fogalmának lényegére tapint rá. Magában foglalja ugyanis a hagyományt mint folyamatot – hogy a zsoltár mint szakrális-irodalmi műfaj miként szólal(hat) meg a mai ember hangjaként. Amint azt egy esszémben ki is fej­tettem – Zsoltár­parafrázis 0. cí­men jelent meg a Tisza­táj 2022/12. számában –, a parafrázis a megidézés mód­jára utal, arra, hogy a saját mondandó gyakran csak egy kép, kép- vagy gondolattöredék révén kapcsolódik az adott zsoltárhoz, hogy a zsoltár vers­világának csak egy-egy szegmense került be átírva a saját szövegbe, vagy többszörös áttételeken keresztül íródik egymásba a zsoltáros hangja és a saját szólam. Szövegeim úgy akartak/akarnak érvényt szerezni a zsoltár műfajának, és világértelmezéssé válni, hogy mint a múlt egyik lírai kódját töredékessé teszik. S ezen a ponton a nyelvi kérdés, az irodalmi szempont hitbéli kérdéssé is válik. A zsoltároshoz képest – hiszen annyi minden ment végbe a történelemben, a társadalomban, az iro­da­lomban, a filozófiá­ban, a pszicho­lógiában, vagyis a gon­dolkodásban, a nyelvben – a ma költőjeként már nem hihetek én sem a nyelv világteremtő erejében abban az értelemben, hogy ember és világ, ember és Isten viszonya leképezhető, elbeszélhető, s nem hihetek ennek a viszo­nynak a prob­lémamentes kap­csolatként va­ló leír­ha­­tóságában sem. Csak a nyelv utalásos jellegében, töredékekben, átiratokban való működésében remélhetek, s hogy ennek révén a nyelv rései­ben talán megszólíthatom önmagamat, a másikat. Így talán megsejthető az, aki van, de aki rejtőzködik, akihez lehet szólni, aki, lehet, megvált, le­het, más tervei vannak, ha vannak. Ez a kételkedés, ez a hinni akarás mint úton levés pedig, azt gondolom, kimeríti a kortárs magatartás fogalmát, amihez a zsoltár keret, fogódzó, viszonyítási pont, hitbéli és nyelvi lehetőség.

– Magány és Isten utáni vágyakozás. Az előbbi feltételezi az utóbbit, vagy külön-külön megélt élmények?

– Azt mondják, aki hisz Istenben, az sohasem ma­gá­nyos. Azt mondom: mivel Istent rejtőzködőnek ér­zékelem, ke­resnem kell. Keresem, és hol megtalálni vélem, hol szem elől tévesztem, ezért újra keresni kezdem, és… da capo al fine. Ez a folyamat emberileg is, hitbéli vonatkozásban is, alkotóként is állandó készenlétet, vagyis lelki nyitottságot és szellemi éberséget feltételez. Ezért amikor magányosnak érzem magam, az is egy dinamikus létállapot, mert bár azt ta­pasztalom, hogy magamra ma­radtam, hogy elfordult tőlem – és/mert én is tőle –, azt is sejteni vélem, hogy ez a lehetséges elfordulása hozzám képest történt, tehát tud rólam. Persze én emberként, al­kotóként – sokféleképpen nevezhetjük – a mindent, a teljest, az egészet, az Istent, az istenit akarom, ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a tükör általi homályosságban ez lehetetlen. S ezért be kell érnünk olykor a kétségbeeséssel, máskor a hit- és létminimummal, hogy nem baj, forduljon el, csak érzékeljen, érzékelje, hogy vagyok, hogy keresem. Létezésére éppen nyugtalan magányom a bi­zonyíték, hogy ezt folyton meg aka­rom szüntetni, át akarom hidalni, és általa akarom megszüntetni – eljutni hoz­zá és/vagy létezésem ér­telmének maximumára. Va­lami eleve kódolt a lélekben, az agytekervényekben, ami arra sarkall, hogy ezt ne hagyjam abba. Ha ez az erő, indíttatás – ami, lássuk be, mégiscsak kegyelem és/vagy teher, de mindenképpen eleve elrendeltség, tehát nem saját döntés kérdése – egyszer megszűnne, az lenne nemhogy Isten, hanem önmagam, a létezés totális tagadása, ami egy végtelen zuhanás lenne vagy lesz egy spirálban, amely lefelé, a mélybe tekeredik, és soha nem érnénk el az alját.

– Milyen volt legutóbbi kö­teteinek a fogadtatása? Lesz-e folytatás?

– Nem lehetek elégedetlen. Úgy látom, hogy – bár ko­rábbi könyveim sem ma­rad­tak visszhangtalanok – a Szétszórt némasággal, az Estére megöregszel című kö­tettel és a most megjelent két utóbbi könyvemmel si­került közvetlenebbül meg­szólítanom az olvasókat, és a szakma is pozitívan rea­gál(t), akár a kritikákra, akár a díjakra gondolok. Ami a jelent és a folytatást illeti: éppen a Nélkülem is rendezi című kötetemmel egy­szerre jelent meg Iro­da­lomgrammatikák (EME Kiadó, Kolozsvár, 2025) címmel egy kritikagyűjteményem, ezért most ezeknek a köny­veknek az „utóéletével” (könyv­be­mutatók, író-olvasó ta­lál­kozók) foglalkozom, de egy ideje folyamatosan dolgozom egy újabb versesköteten is. Annak kiadása azonban még várat magára, egy kis szünetet tartok, és amikor a kézirat könyvvé érik, jelentkezem.
 

Borsodi L. László 1994-ben érettségizett a csíkszeredai Már­ton Áron Főgimnáziumban. 2000-ben végzett a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán. Azóta szülővárosában, egykori középiskolájában magyar és világirodalmat tanít. 2010 és 2019 között a Kisebb Testvérek Szent István Királyról Nevezett Erdélyi Rendtartomány sajtóreferense, 2019 és 2020 júniusa között a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője volt. 2015-ben doktorált a Szegedi Tudományegyetemen.

Borsodi L. László: Nélkülem is rendezi
Ma este 6 órától mutatják be Borsodi L. László Nélkülem is rendezi című kötetét Csíkszeredában, a Mihai Eminescu utca 3/A szám alatti Hargita Megyei Kulturális Központban. Az esemény szervezője a Bookart Kiadó, a Hargita Megyei Kulturális Központ és Hargita Megye Tanácsa.
Helyére kerülhet-e, elrendeződhet-e egy költő esetében távoli és közelmúlt, én- és istenkeresés? Borsodi L. László szerint egyáltalán nem. Összegzés, ugyanakkor újrakezdés is Borsodi legújabb verseskötete, kötelező olvasmány mindenkinek, aki tudni akarja, milyen érzés, ha „fúj a szél a damaszkuszi út felől”.
A szerzővel a könyvről Lövétei Lázár László József Attila-díjas költő, műfordító beszélget.

Borsodi L. László

Kaméleonok diktatúrája
Ferencz Imrének

„Ott van a haza, hol a haszon”
(Katona József)

1989 decemberében azt hittük, a diktátorral és feleségével
annál a bizonyos falnál végleg kivérzett a kommunizmus,
de 1990 márciusában a vásárhelyi események bunkósbotjai,
az agyonvert emberek látványa, a hatalom hazudozásai,
később a forgatókönyv szerint megrendezett bányászjárások,
majd a történelemcsinálók ügybuzgósága meggyőzött, csak
a házaspár vérzett el, a kommunizmus nem, hogy a demok-
ráciának nevezett új szocializmust tulajdonképpen a régi
világ kaméleonfigurái vezetik: gyárigazgatókból gyártulajdonosok,
harcos pártaktivistákból emberjogi aktivisták és karitatív önkéntesek,
besúgókból rózsafüzértársulat-vezetők, KISZ-tagokból cserkészek,
marxista filozófusokból Szent Ágoston-szakértők lettek,
ők ülnek elöl a templomban, ők ülnek hátul a templomban,
ők szónokolnak minden március 15-i ünnepségen, ők beszélnek
hazafiságról, hogy ne hagyjátok a templomot s az iskolát,
ők aztán megmondják, miért és hogyan kell megmaradni,
hát ebben, mi tagadás, jó példát mutatnak, ők aztán tényleg meg-
maradtak, ha a szülőföldet nem is, a jó fizetést megtartották maguknak,
ők mondják meg, ki, miért, meddig magyar, és honnan nem,
úgy beszélnek a honfoglalásról, mintha maguk is ott lettek volna,
ők tudják legjobban, ki volt Szent István, holott nemrég még
Koppány oldalán lobbiztak, ők tudják, mit jelentett a meghurcoltatás
’56 miatt ’59-ben, mit jelentett eudzséniához jutni, jegyre kenyeret, olajat venni,
csak ők tudják, mit jelentett kiló húsért órákig sorban állni,
hogyan kellett a szekuritátén nyilatkozatot írni és újraírni,
ma már csak ők emlékeznek helyesen, csak ők látják, mi miért történt,
és csak ők tudják, miért jó ma kisebbségben a többség árnyékában élni,
megegyezni, kiegyezni, hallgatni, elhallgatni, elhallgattatni, békés
állam- és uniós polgárnak lenni, állami kitüntetéseket szerényen zsebre vágni,
s ha az érdek úgy kívánja, a magyar állampolgárságot is megszerezni,
mert csak ők tudják, mi mennyit ér, mi éri meg nekik, miért, kitől, kinek.
És mi csak nézzük mindezt, csak ámulunk és hallgatunk, kezet fogunk velük,
mosolygunk nekik, és újraválasztjuk őket, ha ők is úgy akarják.
Hagyjuk élni, hagyjuk őket a nevünkben, miattunk és értünk, holott
valójában helyettünk. Holott élni, halni sem tudunk már miattuk.

(Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2025)