A fenyőkúti tőzegláp té­len-nyáron, ősszel-tavasszal elvarázsol: csodásan meghitt, amolyan „kuckós” hangulatot áraszt. Kisebb, mint jóval ismertebb rokona, a Mohos-tőzegláp, de legalább annyi csodát rejt ma­gában. A tőzegláp a Korond fölötti fennsíkon, a Görgényi-havasok vulkáni platóján, Fenyőkút határában található, azaz a „korondi hegyben”, ahogy errefelé mondják.

Lápi fenyő és gyapjúsás

Korond irányából könnyedén megközelíthető – a tanyavilág egyébként önmagában is megér egy kirándulást. A természeti ritkaságnak számító tőzegláp (amelyből Erdély-szerte azért akad jó pár) tulajdonképpen egy maradvány az utolsó el­jegesedés korából. A ma­gas fenyőkkel tarkított ha­vasi legelőről mintha egy teljesen más térbe lépnénk be: alacsonyabbak lesznek a fák, és ha nem lenne palló, egyre inkább elsüllyedne a lá­bunk a vizenyős talajban. Sze­rencsére a 2010-es évek elején a korondiak interaktív látogatóközpontot építettek ki (ami ma már eléggé elhanyagolt állapotban van), bekerítették, hogy óvják a legeltetéstől és egyéb káros behatástól. A desz­kákból ki­alakított ösvény is a tőzeget hivatott védeni, na és a lá­togatónak is kényelmesebb így a járás. A Natura 2000-es élő­hely számos olyan növény- és állatfajnak ad menedéket, amelyek az eljegesedés idején ezen a vidéken elterjedtek vol­tak. Rengeteg az áfonya, továbbá a láp uralkodó fája az erdeifenyő, és akad néhány nyírfa is. Itt már „törpefák”, mert a tőzeg vastagsága miatt nem kapnak elég tápanyagot a növekedéshez. A helyiek me­sélték, hogy régebb elő­szeretettel vágták a „lápi fe­nyőt” kertkarónak, mert na­gyon jól bírja a vizet. Ezek a tőzeglápok érdekes jégkorszaki növényreliktumokat rejtenek, mint például egy, mifelénk unikum húsevő növénykét, a kereklevelű harmatfűt: rova­rokkal táplálkozik, amelyeket élénkvörös színével csalogat magához. „Ragadozó” létére hihetetlenül apró, de ha az ember felfedezi egyszer, utána már könnyen észreveszi. Május körül virágzik a hüvelyes gyapjúsás, a lengedező szélben olyan a táj, mintha fehér vatta­pamacsok úsznának a levegőben. Az állatfajok közül erdei és gyepi békával, foltos szalamandrával, elevenszülő gyík­­kal is találkozhatunk itt.

A pokol lejárata

Másik, szintén kevésbé ismert láp a Hargita-gerinc közelében van, és bár Ördög-tó a hely neve, az odavezető út nem a pokolba, hanem majdnem érintetlen vadonba visz, bár a legenda szerint mégis itt lenne a pokol lejárata… A sztorival is megismerkedhetünk, ha vé­gigjárjuk a nemrég kiala­kított tanösvényt, amely sűrű erdőben, zúgókon lefutó pa­tak mentén visz fel az Ördög-tóhoz, amely igazából nem tó, hanem havasi tőzegláp, és az egyetlen ilyen jellegű botanikai rezervátum a Hargita-hegység északi vonulatában. Az 1180 méteres magasságban el­te­rülő vadregényes hely több oldalról is megközelíthető: Karcfalva irányából vagy a Libán széléről köves erdei úton, de jelzett túraúton a Li­bán-tetőről (Libán-hágóról) is elérhető. Az Ördög-tó mintegy 20 hektáros védett része ritka növények, jóízű borvíz, sűrű fenyves otthona. A tájékoztató táblák szerint itt is nő a húsevő barátunk, a kereklevelű har­matfű.

Halálosan mérges és bódító

Megyénk legismertebb tőzeg­lápja, a Mohos ma jól kiépített hely, és csak vezetővel lehet megtekinteni. A vulkanikus ere­detű Csomád-hegységben, a Szent Anna-tó közelében található, igazából egy fel­öltődött krátertó, ahol két „tószem” még ma is regél a „zűrös” földtörténeti múltról. Ez a tőzegláp is csodás kör­nyezetben, mintegy 80 hek­táron terül el. A kráter úgy 50 ezer éve keletkezett, és manapság a tőzeg vastagsága legalább tíz méter. Itt is megtalálható Erdély egyetlen rovaremésztő növénye, a látogatónak sikerül is fel­fedezni jó néhány példányt a kereklevelű harmatfűból. Szi­gorúan védett ez is, akárcsak a tőzeglápok halálos szépsé­ge, a tőzegrozmaring, amely ta­vasszal virágzik, de néha szeptemberben újra kibontja rózsaszín szirmait – ezt tette az idén is a Mohosban. Nagyon mérgező ennek a növénynek minden része, ezt a túravezető rendszerint el is mondja. Tarka tőzegmoha borítja a buckákat, érik a vörös- és tőzegáfonya, és van mámorka is bőven. Ezzel ismét vigyázni kell, mert hasonlít a fekete áfonyára, de hallucinogén, enyhén mérgező hatása van.

Szomorú viszont, hogy egyre több alacsony erdeifenyő vált és válik a sávos fenyőszú áldozatává. Bő tíz éve jelent meg nálunk ez a fenyők ki­száradását okozó kártevő, amellyel szemben egyelőre nem sikerült felvenni a harcot. Jól látszik, hogy az új kis fák tűlevelei is kezdenek sárgulni, ami a szú jelenlétére utal. A szürke, csupasz fák között a mára megmaradt két kis „tószem” borzongatóan me­­sés hangulatot áraszt, fő­leg, amikor halljuk, hogy bár kicsinek tűnnek, a mélyben óriási víztömeget rejtenek…